Ez a cikk eredetileg az AntropoSophia lap 2023. Húsvéti számában jelent meg. A folyóirat és korábbi számai megvásárolhatóak a Magyar Antropozófiai Társaság honlapján.
A biográfiai munkában rejlik sok csodás lehetőség mellett egy olyan, amellyel mostanában szívesen foglalkozom. Méghozzá azért, mert új távlatokat nyitott számomra. Azt tapasztalom, hogy ezúton könnyebben eljutok az antropozófia iránt érdeklődő, de abban kevésbé jártas emberekhez. Másrészről izgalmas felfedezés kozmikus összefüggésekre bukkani a saját életélményeimben tett vizsgálódás során. Az individuális megélés és az univerzális törvények összekapcsolódása villan fel itt. Vegyünk egy példát, hogy mire is gondolok.
Idézzünk fel egy élethelyzetet, amikor egyértelműen érzékeltünk egy jövőből érkező hívást. Ugyanekkor azt is tudtuk, hogy ez a hívás biztos ugyan, ám a megfelelő pillanatra még várnunk kell. Ehhez a pillanathoz éber jelenlétben kellett lennünk, egy ellazult, de bármikor cselekvésre képes állapotban. Talán felismerjük, mennyire alapbeállítódásnak kellene ennek lennie jelen korunkban. De ne menjünk ilyen messze. Felidézhetünk ilyen helyzetet a hármastagolású emberkép szerint.
A fizikai szinten például eszembe jutott nekem gyerekkorom ipiapacs játéka. Megvan az a pillanat, amikor tudom, hogy mindjárt indulhatok a kijelölt fához egy hatalmas sprinttel, és leipiapacsolhatom a hunyót. Látom a fát, felmérem a távolságot, látom a hunyót akinek pont megfelelő távolságra kell lennie a fától és tőlem, a figyelmét pedig másfelé kell irányítania. Az izmaim a testemben ugrásra készen megfeszülnek, de nem túlságosan, mert akkor elfáradnak, mire ki kell ugranom. A figyelmemmel kalkulálok és éberen várom a pillanatot. Talán sokunknak ismerős az, hogy már a kiugrás pillanatában tudom, hogy én vagy a hunyó fog-e hamarabb a fához érni.
Hasonló zajlik a lelki szinten egy olyan helyzetben, amikor a kamasz gyerekemet meg akarom kérni valamire. Minden lelki rezdülését éberen figyelem, készen arra, hogy elkapjam a pillanatot, amikor megkérhetem őt, hogy a nappaliból a cuccait vigye fel a szobájába. Akinek van kamasz gyereke, az valószínűleg találkozott azzal a jelenséggel, hogy a túl korán kimondott kérés micsoda ellenálláshoz vezet, a túl későn kimondott pedig az elveszett pillanathoz, mert már félig fent van a lépcsőn, ahonnan nem fog visszajönni, ezért megéri a fáradtságot elkapni a megfelelő másodpercet. Kamasz gyerek hiányában lejátszhatjuk ugyanezt a gondolatot a párkapcsolatunkban, amikor várjuk a megfelelő időt egy nehézség megbeszélésére.
A szellemi szinthez eszembe jut a Regi (Göllner Mária Regionális Gimnázium) alapítása, melyet majd’ két év előkészítő munka előzött meg. De eszembe jut az az óvoda alapítási kísérletem is, amikor erről az előkészítő munkáról mit sem tudva, azonnal belevetettem magam a tettekbe, és abból bizony rövidéletű óvoda sikeredett csak.
A biográfiai munka során felidézhetjük az adott helyzetet. Megvizsgálhatjuk például a négymezős módszerrel: nézzünk körül egészen pontosan a fizikai térben, ami körülvett bennünket az adott helyzetben, majd figyeljük meg, milyen hangulata volt a helyzetnek, milyen érzések, majd gondolatok voltak bennünk. Röviden összefoglalhatjuk ezt a kutatómunkát úgy is hogy: a várakozás és én.
Tágítsuk ezt a képet tovább! Kapcsolódjunk a Karácsonyi Gyűlés 100 éves évfordulóját egy évvel megelőző 2022. decemberi közös ünneplésünkhöz, amikor is az évkör szerint épp az adventi várakozásban voltunk. Mintegy megtámogatva a fenti életút képeket, mintha a levegőben volna a várakozás maga. A figyelmemet több szinten erre irányítva nem is volt meglepő, hogy Takács Péter az előadásában mindennek egy előképét tárta elénk: A Goetheanum 1922 december 31- én leégett. Egy évvel később az emberek összegyűltek a Karácsonyi Gyűlésen. Ez két kiemelt mondat. És mennyi minden történt a két mondat között a láthatatlanban. Abban az egy évben, a két pillanat közt, amikor ott állnak a leégett épület előtt, illetve amikor megnyitják a Karácsonyi Gyűlést.
A biográfiai munka során sokszor két állapot közti térbe nagyítunk bele. Lehet ez a tér mégoly rövid, egy-egy pillanat akár, de lehet egy év, vagy kozmikus viszonylatban egy egész korszak. Ebben az esetben a biográfiai munka a két állapot közti átalakulást, a metamorfózis misztériumát kutatja. Azt, ahogyan azt egy adott ember megéli.
Az ősképre Frisch Mihály tett utalást az Ünnepségen. Ahogyan keményedett a régi Föld és lehetetlenné vált az emberi élet, isteni-szellemi lények segítették az emberlelkeket, hogy különböző bolygókon találjanak maguknak helyet. Majd a Hold kiválásával ismét lassan élhetővé vált a Föld. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy kivált a Hold és másnap benépesülhetett ismét a bolygónk, hanem ez hosszú-hosszú idő volt, és az emberlelkek a bolygókon várakoztak. Várakoztak arra a pillanatra, amikor eljött az ideje, hogy ismét inkarnálódjanak. Akik túl korán jöttek, azok lettek a háziállataink, míg a hosszabban várakozó lelkek azok a beavatottak, akik aztán az Atlantiszi korszakban az adott bolygóknak megfelelő orákulumhelyek papjaiként működtek.
Ennek az éber várakozásnak, melyre az egyéni biográfiai példákat hoztam, megvan tehát az ősképe a Föld- és az emberfejlődésben. Az emberi lelkek a bolygókon várakoznak, hogy a megfelelő pillanatban leszülessenek. A két állapot között azonban ott van ennek az éber figyelemmel teli, türelmes várakozásnak a misztériuma. Ehhez az antropozófiai képhez kapcsolódhatunk tehát saját egyéni biográfiánk mentén.
Amolyan fordított út ez az antropozófia iránt érdeklődők számára. Hiszen, ahogy Ertsey Attila is megfogalmazta, már nem az előadásoké a főszerep, hanem – ahogyan a Waldorf-pedagógiában is gyakorolni igyekszünk – a saját élményen alapuló, saját tapasztalathoz kötött tanulásé. Így az eleven szívgondolkodáson keresztül juttatjuk az érdeklődőt a fogalmakhoz.
Ilyen és ehhez hasonló szakmai, művészeti, önismereti tevékenységek irányában tapogatózunk, együttműködéseket igyekszünk kialakítani kisebb-nagyobb csoportokban a Biográfiai Műhely tagjaiként. Ezek eredményeképp ajánlunk ki és viszünk különböző tematikájú biográfiai csoportokat, vagy dolgozunk egyéniben a saját területünkön belül. Formálódunk egyénileg és csoportként is.
Tapasztalataimat továbbá a 12-es és 13-os diákokkal végzett munkámból illetve a Regibe újonnan érkező tanárokkal való beszélgetésekből is merítem. Az erősödik bennem, hogy ez a személyes-alapú megközelítés az egyik előremutató megszólítása annak a kihívásnak, melyet az Ünnepségünk mottójaként is olvashattunk, avagy ahogyan az antropozófiát az emberekhez közelebb vihetjük.
Brassay Brigitta szavaival zárva: Megelőztünk egy évfordulót. Aktív várakozást kívánok hát mindannyiunknak!
Rédey Szilvia
Biográfiai Műhely tagja
Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnáziumban angol tanár és coach
Szülés felkészülés és szüléskísérő dúla