9. életév – Az Édenkertből való kiűzetés és a magány megtapasztalása

A 9. életévet úgy is nevezik: az öntudat születése. Eddig a korig a gyermek (többé-kevésbé) a világgal egynek érzi magát. Ez abban nyilvánul meg, hogy természetes módon osztja meg életét a szüleivel, anélkül, hogy elrejtené vagy létrehozna egy titkos magánterületet, amely a pubertás felé haladva fokozatosan kialakul.

Ebben a korban születik meg a szégyenérzet, amely abból ered, hogy a gyermek elszakad a világtól, amellyel addig egységben érezte magát.

Evolúciós szempontból a 9. életév párhuzamba állítható a tiltott gyümölcsből való evéssel az Édenkertben, ahogyan azt a Teremtés könyve leírja: „Akkor mindkettőjüknek megnyílt a szeme, és rájöttek, hogy meztelenek„. (3. fejezet, 7. vers).

A tiltott gyümölcsből való evésig az ember elválaszthatatlan része volt az Édenkertnek. Isten azért helyezte őt a kertbe, hogy „dolgozzon és vigyázzon rá”, és része legyen az egész teremtésnek – az állatoknak, a fáknak és a természetnek. Miután evett a Tudás fájának gyümölcséből, felnyílt a szeme, és meglátta a teremtőtől és a teremtéstől való különállását, ami mély magányérzetet eredményezett.

A gyermek az életében bekövetkező egyetlen eseményen keresztül szembesülhet magányosságával. Az életrajzi vizsgálat megidézi ezt az eseményt, tudatosítja, és feltárja a hozzá kapcsolódó magányosság érzését és annak okait. A magányossági esemény okai egyénenként eltérőek lehetnek, és az egyes személyek sajátos karmájához kapcsolódnak – az egyik személy érezheti a magányt egy őt abban a korban sújtó betegség következtében, egy másik a többi gyermek gúnyolódása miatt, egy másik pedig azáltal, hogy olyan dolgokat tudott meg a családjáról, amiket korábban nem tudott stb.

A 9 éves korban bekövetkező életrajzi eseménynek nem kell nagy vagy traumatikus eseménynek lennie. Még egy „kisebb” esemény is bevezetheti a gyermeket a magányosság élményébe, amennyiben ez az esemény az azt átélő személy sajátos karmájához kapcsolódik.

A magány élménye mindenkit fenyeget, különösen egy olyan gyermeket, aki még nem alakította ki önálló, központosított énjét – ezért mindenáron igyekszik majd elhatárolódni tőle.

Az a mód, ahogyan a gyermek ezt teszi, az lenne, hogy lemond valamely cselekedetéről, viselkedéséről, tulajdonságáról, vagy bármi másról, ami ehhez az élményhez vezetett. Ennek ára a hitelességről és a teljességről való lemondás lenne.

Például: ha a magányosság élményét az okozta, hogy kilógott az osztályból, a gyermek lelkébe egy figyelmeztető tábla vésődne: Ne lógj ki! És élete hátralévő részében lemondana arról a képességéről, hogy kitűnjön és feltűnjön.

A gyermek tudattalan döntése, hogy lemond egész lényének egy részéről, túlélési döntés, és mivel az élet első szakaszára vonatkozik (~35 éves koráig), mindig helyes. Ennek oka az, hogy egzisztenciális biztonságát szolgálja, és lehetővé teszi a veszélytelen kiteljesedést.

Ahhoz, hogy „földi polgárrá” váljunk, biztonságban kell felnőnünk egy olyan társadalomban, közösségben, családban, oktatási intézményekben stb. ami felkészít bennünket a felnőtt életre, hogy kiteljesedhessünk a tanulmányainkban, munkánkban, intim kapcsolatainkban, családunkban stb. A 9 éves korban hozott döntés ezt a folyamatot szolgálja. Mindazonáltal ezt a döntést 35 éves kortól kezdve, felnőttként újra felül kell vizsgálni, ezúttal tudatosan. Abban az időszakban, amely az életközépre való átalakulás szakasza, az embernek tudatosan át kell gondolnia élete első részét. A 33. életév, amely az élet fordulópontja (lásd a kapcsolódó írást), arra hívja az embert, hogy a túlélési módból az önmegvalósításba, a fizikai megvalósításból a szellemi kiteljesedésbe, az egyéniségének megvalósításába lépjen át – hogy elérje a növekvő szabadságot, amely lehetővé teszi hivatása kiteljesedését és az új teremtést. Az autentikus léthez való visszatérés megköveteli a 9 éves korban hozott döntés újragondolását, valamint hajlandóságot arra, hogy lemondjunk e döntésnek az életben nyújtott biztonságáról.

Mint minden lelki fejlődés, ez az átmenet is áldozatokkal és engedményekkel jár. Fel kell áldoznunk az egzisztenciális biztonságra való törekvést, és kockáztatnunk kell azt, amire gyermekkorunkban nem voltunk képesek, hogy teljes lényünket kiteljesítsük. Ez az átmenet a múltbeli karmából a jövőbeli karmába, a rabszolgaságból a szabadságba.

Dafna 9 éves:

„Egy együtt élő kibucban nőttem fel, a szüleim kulcsfigurák voltak a közösségben, különösen az apám, aki sok éven át kulcspozíciókat töltött be. Amikor 6 éves voltam, a családommal együtt az USA-ba költöztünk egy misszió kapcsán, és 9 éves korom körül visszatértünk a kibucba, 3 olyan év után, amikor is csak a törzscsaládommal éltem.

Alig vártam, hogy visszatérjek a kibucba, azt hittem, hazatérhetek, egy olyan helyre, amely nagyon biztonságos, ahol biztonság és gondviselés van. Miután visszatértünk, gyorsan újra kellett alkalmazkodnom a gyerekek közös alvási rendjéhez és általában a kibucélethez. Ráadásul nem sokkal a visszatérésünk után országos választások voltak az országban, és apám úgy döntött, hogy csatlakozik egy olyan párthoz, amely ellenezte a hivatalos kibuc álláspontot. Ettől kezdve a kibuc megmutatta „igazi arcát”. Apámat személyesen támadták és sértegették, gyűlölködő leveleket kapott, még olyan emberektől is, akik állítólag a „barátai” voltak. Ez a légkör a gyermekközösségre is átszivárgott, és nekem, mint a lányának, el kellett szenvednem a sértéseket és a megvetést gyerekektől és felnőttektől egyaránt”.

Ez az esemény és továbbiak, amelyek azokban az években történtek, felerősítették azt az érzést, hogy nincs kire támaszkodni. Azok a felnőttek, akikben bíztam, hogy gondoskodnak rólam és megvédelmeznek, nem tudták ezt a biztonságot nyújtani: apámat és anyámat, akik addig a biztonság forrását jelentették, most gyengének, a többi felnőttet pedig megbízhatatlannak és árulónak tekintettem. Ebből a tapasztalatból azt a következtetést vontam le, hogy nincs felsőbb útmutatás, nincs senki, akire támaszkodhatnék, csak magamra számíthatok. Nem kerestem többé a felnőttek segítségét, visszahúzódtam, elszakadtam tőlük, és elkezdtem csak magamban bízni, és mélyebb értelemben már nem bíztam Istenben (egy ilyen korú gyermek számára a szülők olyanok, mint Isten). Lemondtam arról a hitről, hogy „Isten gondoskodik rólam”, mivel ez a hit a magányba vezetett.

Az esemény biográfiai elemzése:

Dafna 9 éves korában lemondott a nála nagyobb erőforráshoz való kapcsolódásáról, amely megvédi és bölcsességgel vezeti a világot. Az évek során önmagára hagyatkozása megvédte őt attól a szorongástól, amelynek 9 éves korában ki volt téve, de megtagadta tőle a másokban való bizalom lehetőségét és a rájuk támaszkodásban rejlő vigaszt. Emellett elvesztette a kapcsolatot a spirituális világgal és az isteni gondviseléssel.

33 éves korában, ami a 9 éves kor tükörképe, találkozott a korrekció lehetőségével.

„33 éves koromhoz közeledve, amikor a fiam valamivel több mint egyéves volt, a barátainknál aludtunk. Meggondolatlanul egy matracra fektettük a gyermeket, amely fölött egy hatalmas polc volt, megrakva nehéz könyvekkel és mappákkal. Este 11-ig minden rendben volt, amikor hirtelen sírni kezdett, és minden vigasztalási kísérletünk kudarcot vallott. Abban az időszakban éppen az éjszakai szoptatásról próbáltam leszoktatni, ezért nem szívesen húztam át a közeli matracra, amelyen a férjemmel együtt aludtunk. Végül majdnem két óra hiábavaló próbálkozás után, hogy enyhítsük a szenvedését, feladtuk, és átültettük a mi matracunkra. Abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, azonnal megnyugodott. 15 perccel később az a polc minden tartalmával együtt nagy hangos zajjal szakadt le a matracára. Ha ott hagytuk volna, valószínűleg nem élte volna túl. A döbbenet és a rémület érzése tört rám, de a félelem és a csodálkozás is. Honnan „tudta” a fiam, hogy nem szabad azon a matracon maradnia? Valaki vigyázott rá, és ezáltal rám, az édesanyjára is. 33 éves koromban lassan visszanyertem az érzést, hogy van gondviselés, van rend a világban, és van valaki, akire támaszkodhatok. Ez a hit, amely akkor magként keletkezett, évekkel később materializálódott és elmélyült, amikor fokozatosan egyre inkább rákerültem a spirituális fejlődés útjára”.