Ez a cikk eredetileg az AntropoSophia lap 2023. János napi számában jelent meg. A folyóirat és korábbi számai megvásárolhatóak a Magyar Antropozófiai Társaság honlapján.
„Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (Jn 3,30)
Az átalakulás olyan téma, amely mindenki életében megjelenik, legfeljebb nem jut el a tudatosságig. Sőt, mondhatjuk az élet néha küzdelmes, néha felemelő megéléseket hozó központi témájának, hiszen a földi lét célja: a fejlődés csak ezen keresztül tud megtörténni.
Ebben a cikkünkben élő példák alapján szerettünk volna valamit megragadni ebből a témából, ezért megfogalmaztunk néhány biográfiai kérdést, és többeknek elküldtük. A következőkben az erre kapott válaszokból idézünk, majd igyekszünk néhány gondolattal fogódzkodót, segítséget adni ehhez a folyamathoz, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Az első kérdés a következő volt:
- Milyen esetekben, és milyen módokon érzékeltél hívást a jövőből?
Íme néhány megélés a válaszok közül:
Volt, hogy egyszer csak ott volt a hívás, hogy menjek el valahova. Az antropozófiához is így találtam el. Belülről jönnek ezek a súgások. Nem vezet hozzá előzetes út az életemben, hanem egyszercsak megjelenik, és ott van bizonyosságként, hogy most ez a következő lépés. De emellett a nagyon erős hívás mellett sokszor van egy ellenállás is bennem, amelyik próbálja ezeknek a felelősségét, kihívásait megúszni, de idővel ez mindig elcsendesedik, mert olyan erős a hívás, a bizonyosság.
***
Van olyan, amikor a mindennapi élet valahogy nyugtalanná tesz, már nem tudok belesimulni, nem tudom elfogadni úgy, ahogy van. Valami hiányzik, de nem mindig tudom pontosan hogy mi és elindul egy keresés. Egy önmegismerési folyamat, egy reflektálás, hol tartok most? Mi hiányzik, mire vágyom, min tudok változtatni? Jó irányba haladok egyáltalán?
Általában, ha már benne vagyok ebben az útkeresési folyamatban, már nincs lehetőség visszamenni, az kizárt, ott az ember már nem érzi jól magát, így „rá van kényszerülve” a változtatásra, még ha fél is tőle az ismeretlen miatt.
A hívás a jövőből nálam általában a határok tágítását szokta jelenteni, út az ismeretlenbe. A belső megérzéseimre kell hallgatnom és sokszor fogalmam sincs, miért oda megyek vagy azt csinálom, csak követem a belső iránytűmet.
Néha félelmetes, mert az embernek bíznia kell önmagában, a megérzéseiben, a sorsban.
***
Talán ezeket a hívásokat nem úgy érzékelem, hogy a jövőből érkeznek, sokkal inkább valahonnan mélyen belülről. Mintha újra és újra arra ösztökélnének, hogy még teljesebben bontakozzak ki, valósítsam meg a számomra fontos értékeket. Nem csak néha és bizonyos helyzetekben, hanem a legapróbb hétköznapi szituációkban is.
***
A felfedezés-döntés-elfogadás adja az életöröm megélésének alapját számomra így, a hetvenes éveimben, hogy nincs jó, vagy rossz döntés, csak irány, út és lehetőség van a dolgok értelmének megértése felé, vagy hoppá! Annak felfedezése, hogy ez zsákutca! És annak szabadsága, hogy akkor merre is lépek…? Hű! De milyen fantasztikus ez a kanyargós, előre nem is sejtett út…
***
Én a legtöbb ilyen helyzetben valahogy éreztem, hogy merre kell menni vagy kapva kaptam egy „véletlen” alkalmon. Nem értette a környezetem, hogy miért teszek valamit, de nem kérdezgettek, majd mikor látták, hogy tényleg ráléptem egy útra, óvatosan megkérdezték, hogy „biztos ezt akartad?”. És olyankor esett le, hogy tényleg nem volt egyenesen belátható, hogy erre-vagy arra fogok lépni. Viszont mindegyik új utakat nyitott meg előttem, utólag mindig bebizonyosodott!
***
30 éves voltam, amikor már 2,5 éve egy viharos, viszontagságos párkapcsolatban lavíroztam. Igazi se veled, se nélküled kapcsolat volt.
Ezt megelőzően, ha arra gondoltam, hogy nekem valaha gyermekem születhet kimondottan rossz érzés töltött el (ezt a gyerek dolgot kamaszkorom óta fogalmazgattam magamban, nem értettem, hogy emberek miért vállalnak gyereket és főleg miért olyan fiatalon. 25-30 évesen én még bőven azt éreztem, hogy ÉLNEM kell és egy gyermek születése elvágja az ÉLET lehetőségét). Aztán egy vasárnap délután mosogatás közben belém hasított egy gondolat, hogy én nem azt a fiút szeretném gyermekeim apjának. Ezt azonnal közöltem is vele és ezúttal végleg sikerült kilépnem abból a nehéz kapcsolatból. Utána még néhány évet vágyakoznom kellett a gyermekeim után, de végül megszülettek, 3 kislányom van.
A jövő, amit ők hoztak egy teljesen új úton indított el, valóban megváltozott az életem és végtelen hálát érzek ezért.
A második kérdésünk ez volt:
- Érzékelsz-e időnként valamit abból, aki még nem vagy, de akivé válsz? Hogyan? És érzékeled-e néha azt, aki még vagy, de amit lassan levetsz magadból? Hogyan? És mit teszel (ha teszel valamit), hogy megerősítsd ezt a folyamatot, és egyre inkább levesd a régit, és megjelenhessen benned az új?
Néhány a válaszok közül:
Nem érzékelem azt, aki még nem vagyok, de amivé válok. Azt érzékelem, hogy valamit leveszek magamról, de ez csak nemrég kezdődött és még zajlik a folyamat. Nagyon erős lelki folyamatok indultak be nálam fizikai tünetekkel kísérve. Elvesztettem egy spirituális képességet, az is megviselt, de aztán észrevettem, hogy kicsírázott egy új. Viszont elég nagy káosz dúlt bennem, múlt és jelen dolgainak nagy összevisszasága. Még mindig vannak olyan pillanatok, amikor legszívesebben a nyakamba akasztanék egy táblát, hogy „átalakítás miatt zárva”.
***
Eddig mindig utólag vettem észre ezeket a változásokat. Még mindig van bennem egy félelem a változások kapcsán, hiába tudom, hogy ezek a félelmek feleslegesek. Igyekszem meglátni a látszólagos rosszban a jót, de nem mindig sikerül időben felfedeznem. Viszont fiatalkori önmagamhoz képest sokkal tudatosabb vagyok.
***
Ezt nehéz érzékelni, és főleg tenni érte. Ahogy 40 fölé léptem, elkezdtem érezni, hogy nem megy már olyan ütemben az élet, mint szeretném, nem bírok annyit, mint korábban. Felületesebb lettem, rutinból csinálok dolgokat, kedvetlenebb és fáradtabb is vagyok ettől. Érzem, hogy egy letisztultabb magam felé kell mozdulnom, kevesebbet vállalnom, és jobban beleadnom magam az egyes tevékenységekbe. Mégis pörgök még, pedig érzem, hogy irányt kellene váltanom, hogy a testem és a lelkem is jól legyen benne.
***
A türelemmel kapcsolatban élem meg legintenzívebben, hogy a türelmetlenségnek alászállani, a türelemnek pedig növekednie kellene bennem. Elég frusztráló tud lenni időnként az, hogy voltam már sokkal jobb helyzetben is az elmúlt években: sokkal nagyobb volt bennem a türelem.
Ebből nagyon ki tudok esni mostanában, gyakran tapasztalok türelmetlenséget, és a környezetem is vissza szokott jelezni ezzel kapcsolatban. Például megkérdeztem a gyerekemet valamiről, ő elkezdett válaszolni, és én éreztem, hogy nem bírom kivárni, amíg válaszol. Körülbelül az ötödik mondatnál tartott, amikor szólt nekem, hogy „kérdeztél tőlem valamit, de érzem hogy képtelen vagy kivárni, nem tudnál kicsit türelmesebb lenni, amíg kikerekítem a választ?” Erre mondtam, hogy: „De igen, próbálok”. Segített, hogy ő ezt így megfogalmazta, mert ettől meg tudott jelenni bennem a türelem. Az utóbbi időkben küzdök ezzel a minőséggel és vannak sikereim, de úgy érzem még nem átütő…
***
Gyakran érzékelem azt, ahova tartok, de aki még nem vagyok, különösen ébredéskor, és napközben sokszor a régit, aki még vagyok, bár halványul. Reggelente ébredéskor érzek egy finomabb, szeretettelibb, nyugodtabb valakit, aki tudja mit kell tennie, ilyenkor sokszor van határozott impulzus, hogy valamit megtegyek, valakivel felvegyem a kapcsolatot, letegyek egy rossz szokást, stb. És néha napközben is megnyilvánul valami ebből, de sokszor inkább valaki olyan nyilvánul meg, aki kiabálós, türelmetlen, esetenként érzéketlen, ellenséges és visszaesik a rossz szokásba, vagy hamar feladja, aki nem tud eleget tenni az ébredéskor érkező hívásoknak. Ebben a folyamatban az szokott nekem segíteni, hogy igyekszem átlépni abból, hogy teljességgel azonosítsam magam ezzel a megtapasztalt „levetendő” énnel, abba, hogy lássam hogy honnan indultam és hogy hol tartok ezen az úton. Igyekszem elfogadó, türelmes viszonyulásba kerülni a nem kívánt viselkedésemmel, mint egy szerető, türelmes anya, amikor a gyereke „rosszalkodik”, és én ezért nem szidom le, nem mondok olyat, hogy tessék, ilyen vagy valójában (mert korábban egy részem ezt mondta nekem ilyenkor). Nem szankcionálom, nem fordulok el tőle, de azért nem titkolom azt sem, hogy ez nem a legjobb így.
Szóval amikor eléggé jelen tudok lenni, akkor megpróbálom a csalódottságomat, szomorúságomat esetleg dühömet elfogadássá lágyítani, és utána belegondolok hogy egyrészt nem érzékelném ezt, ha nem lenne meg már valahol az, amivé válok, másrészt hogy mondjuk öt éve hol voltam ebben a fejlődésben, és hogy a közelmúltban volt már, amikor tudtam ezt másképp csinálni.
Az is segít, ha reggel ébredés után ehhez a finom szeretetteli énhez fordulok, és hagyom, hogy minél inkább átjárjon.
Utólag visszanézve, sok esetben amit én vágynak vagy kívánságnak élek meg, később kiderül, hogy az utam része kellett hogy legyen. Nem is olyan különleges, nem is olyan titkos,…utólag látva inkább egy feladatként jelenik meg. Sokszor vannak képeim, érzéseim a jövőről, a jövő alakulásáról, magamról, de olyan álom, kívánság, vágy szinten jelenik meg, hogy igazából nem veszem komolyan- azért is mert néha olyan távolinak tűnik. Máskor viszont már folyamat közben rájövök, hogy úton vagyok a cél felé, s az motivál hogy tegyek érte.
***
A folyamatnak van egy tudattalan része, amikor elindulok egy új irányba, követek egy hívást az ismeretlenbe. Eltávolodva a régi életemtől és önmagamtól képes vagyok jobban rálátni arra, hogy mi az, ami már nem szolgál, mit nem szeretnék már. Feltérképezem az életem: „itt vagyok most, ez voltam és ez szeretnék lenni”. Innentől kezdve pedig már lehetőségem adódik tudatosan, belső munkával alakítani életemet: levetkőzni azokat a mintákat, szokásokat, amiket már nem szeretnék hordozni, és kialakítani az új, áhított gondolkodás-, viselkedésmódot. Biográfiamunka, reflektálás segít rálátni arra hogy honnan jöttem és hová szeretnék tartani. Emellett a jelenben levés, az éberség fontos, hogy tudatosan változtassak magamon és tevékenynek lenni, ami által létrejön a változás.
***
Amikor tudok igazán befelé figyelni gyakran érzékelem, hogy merre tartok. Érzékelem, amikor folyamatokon megyek keresztül és vannak sikerélményeim például abban, hogy egyre többször tudok középpontban, egyensúlyban maradni. Ilyenkor később billenek ki, nem veszítem el olyan hamar a türelmem egy-egy ütközés során. Néha rácsodálkozom: „Jé, egy hasonló esetben korábban sokkal jobban felizgattam magam, most sikerült hátrább lépnem és nem indulatból reagálnom.”
***
Azzal kapcsolatban, amivé válok…azt látom, hogy nagyon hosszú az út, sok a „teendőm”. El tudom fogadni, hogy időnként elfogy az erőm vagy valami nem sikerül., de igyekszem a gyakorlásra koncentrálni, hogy megpróbáljak újra és újra úgy cselekedni, reagálni, létezni, hogy az előrébb vigyen. Azt is tapasztalom, hogy a belső munka „alapanyaga” sosem fogy el. Nincs olyan, hogy én már kész vagyok, hátradőlhetek. Időnként ezt nehéz viselni, de az esetek többségében örömforrás a magamon való munka.
***
A múltat úgy érzékelem magamban amikor rajtakapom magam, hogy már megint úgy gondolkoztam, cselekedtem mint régen,
még ott vannak a régi félelmek, aggodalmak. Viszont így, hogy tudatos, lassan le tudom vetkőzni.
A jövőbeli énemet inkább vágyként, kívánságként, reményként élem meg, akire szinte felnézek, vagy olyan formában, amikor
másképp gondolkozom, cselekszem mint azelőtt és érzem, hogy ez összhangban van az áhított utammal. Ez sok erőt tud adni.
***
Amit jelen pillanatban érzékelni tudok, az maga a hernyó lét. Ezt érzékelem minden porcikámban: a fizikai testem követelőzésében, az étertestem mohóságában, az asztráltestem hiúságában és mindenáron felülkerekedni vagy felül maradni akarásában. És cseppet sem tudok jól lenni magammal ebben a létben.
Pontosan tudom, hogy a jövőm az, ami hívni próbál. Egy olyan jövő, amit teljes mértékben homály fed, amit legfeljebb fel-fellángoló „ezt vagy így kellene” érzésekként érzékelek. Amiből az égvilágon semmi biztonságot adó nem mutatja még meg magát. Fogalmam sincs kivel, kikkel, hol, hogyan élek majd ebben a jövőben. Csak annyit tudok, hogy pont így, ahogy most élek, nem élhetek már sokáig.
De mit akar ez a jövő? Mi az, amin változtatnom kéne? Vagy miken, és milyen sorrendben? Mert egyszerre felrúgni mindent és önszántamból ugrani a szakadékba abban bízva, hogy ettől egyszer majd minden jobb lesz, még akkor is iszonyúan nehéz, ha jó pár év antropozófia-tanulás után fejben pontosan tudom, hogy a hernyóból csak a teljes felbomlás útján lehet pillangó, és azt is tudom (hiszen számtalanszor tapasztaltam már kicsiben), hogy ahol én elérem a lehetőségeim határát, ott érkezik segítség. Igen, nagyon jól tudom ezeket.
De mégis, amikor ezt nem tudni, hanem átélni kell, akkor végtelen szakadék tátong a múltbéli „kicsiben” tapasztalások és a jövőbeli, egyáltalán nem kicsinek tűnő várakozások között. És én ott állok ennek a szakadéknak a „múltbéli” oldalán, próbálom belőni, milyen messze van a másik oldal. És próbálom keresgélni, hogy miből tudok legalább egy vékonyka szálat szőni, ami átdobható innen oda a túlpartra. Ami fenn tudja tartani bennem a hitet, hogy nem omlott össze minden, hiszen amíg a kötél ki van húzva, addig a túlpartnak állnia kell, csak meg kell találjam.
Bármit teszek és döntök (vagy épp nem teszek), az valamilyen hatással van a közvetlen környezetem életére. Ki mondja meg, kit milyen mértékben kell és lehet elengedni vagy magára hagyni? Vagy a másik oldalról nézve, kiért, milyen mértékben vállaltam már felelősséget azzal, ahogy eddig összekötöttem vele az életem?
És még rengeteg hasonló kérdés… Biztosan nem unatkozik az asztráltestem és Én-em az éjszakákban, mert minden nap ezekkel fekszem és kelek.
Hogy ennek van-e eredménye? Nagyon is… A nappalokban, két kétségbeesett sötét periódus között mindig van egy-egy fényesebb pillanat, amikor érkezik vagy történik valami, amit ha észreveszek és nem megyek el mellette, hanem tudatosan figyelem, hogyan viszonyul ez a helyzetemhez és kérdéseimhez, szinte mindig kapok egy új rész-választ legalább, ami előbbre visz.
Ezekben a fényes pillanatokban mindig rádöbbenek, hogy hát így szövődik az a bizonyos szál. Ébrenlétből, éberségből, türelemből… de ugyanakkor kitartásból, elszántságból is…
Talán Einstein mondta, hogy a legnagyobb őrültség az, ha ugyanazt csináljuk és azt várjuk, valami változni fog.
Kezdek eljutni ahhoz a felismeréshez, hogy ami az én dolgom itt az anyagi világban az az, hogy biztosítsam az akaratommal, hogy ami megmutatkozik, hogy esetleg változni akar, amellé álljak oda és változtassak rajta, akkor is ha nehéz vagy fáj. De mindeközben legyek éber és egyrészt ne essek túlzásokba, másrészt legyen elegendő figyelmem arra, hogy a környezetemre gyakorolt negatív hatásokat minimalizáljam, és vigyázzak azokra az emberi kötődésekre, amikről nem érzem még biztosan, hogy el kell engednem. És fogadjam el, hogy valószínűleg fogok „hibázni”, lesz hogy túllövök vagy alullövök a helyes mértéken, lesz, hogy nem veszem észre amit észrevehetnék, vagy gyenge leszek megtenni amit meg kéne tennem. Higgyem, hogy ezek is mind részei az életnek és javíthatók, enyhíthetők…
A többit (remélhetőleg) elvégzi a szellemvilág. Csak tartsam a kapcsolatot „velük” is, ahogy tudom…
A fenti válaszok mutatják, hogy sokszor nem könnyű megtalálni az irányt, merre kellene továbblépnünk, vagy ha azt látjuk, akkor az erőt, hogy lépni tudjunk. Három pontba gyűjtöttünk néhány gondolatot, amelyek talán segíthetnek ezekben a helyzetekben. Az első a megkeményedett nézőpontok és formák feloldásáról, a második a szünetről, megállásról, csendről, a harmadik pedig a múlthoz és jövőhöz való viszonyunk átalakításáról szól.
- Élet és forma, pontszerűségből folyamat-érzékelés, a változások tudatosítása
Sok területen előfordulhat, hogy beleragadunk egy értelmezésbe, és emiatt nem érzékeljük nagyobb teljességben azt, ami valójában van. Lehet ez egy magunkról vagy másokról, a világról alkotott ítélet.
Az is akadályozhat minket, ha valamiben egy régi séma vagy forma alapján működünk, ami már nem felel meg a jelenlegi helyzetünknek. Jó, ha néha emlékeztetjük magunkat: „Ez volt eddig. De mostantól lehet másképp.” Az élet mozgásban van, és ahogy Steiner fogalmaz: „a belső élet és a korábbi korszakból visszamaradt élet akadályozó formává keményedik”. (1)
Ilyenkor jó első lépés, ha „hátrébb lépünk”, és megfigyelünk: amikor elengedjük a kész (és halott) véleményeket, gondolatpaneleket, és engedjük, hogy helyettük a dolog hathasson ránk a maga elevenségében.
A továbblépésben, megértésben az is segíthet, ha másképp, nyitottabban tesszük fel a minket foglalkoztató kérdéseket. Például a csak a múltra irányuló kérdés mellé odatehetünk jövőre irányulókat is: például a Miért vagyok képtelen megcsinálni? mellé Mi kellene ahhoz, hogy meg tudjam csinálni? A két választást rejtő kérdést helyettesíthetjük egy nyitottabbal: Ezt kell tennem vagy nem? helyett Mire lenne itt szükség? És mivel gyakran a forma van megmerevedve, általában nagyon előrevivő a kérdés: Milyen formára lenne itt szükség?
Gátló tényező tud lenni az is, ha arra fókuszálunk, hogy hová szeretnénk elérni, és csak azt lessük: ott vagyunk-e már? Ilyen esetekben előfordulhat, hogy nem vesszük észre mindazt, ami útközben érkezhetne el hozzánk, vagy ahol irányt változtathatnánk. Frusztrál minket, ha nincs meg, amire vágytunk (nem fedezve fel másfajta kincseket), ha pedig megvan, utána sokszor ürességet, kiégettséget tapasztalunk, hiába értük el a hőn áhított célt.
Gyakran hajlamosak vagyunk arra is, hogy azonosítsuk magunkat és a körülöttünk lévőket azzal, amit éppen tapasztalunk belőlük. Egészen más a helyzet, ha az eseményekre, a saját életünkre és a másokéra is fejlődési folyamatként tudunk tekinteni, ha érzékeljük azt, hogy valami bennünk és bennük is növekszik, valami pedig alábbszáll. Ehhez a szemlélethez közelebb vihet minket, és a türelem és elfogadás felé vezethet, ha az emberi fejlődésre alkalmazzuk az alábbi képet a hernyó pillangóvá alakulásáról, amely azt pontszerűség helyett folyamatként mutatja be.
A hernyó mászik és nagyon sokat eszik, egy nagyon anyagi, nagyon földi lény. A pillangó pedig egy sokkal finomabb, légiesebb, fénytelibb lény. Hogy alakul át egyik a másikká? Amikor a hernyó bebábozódik, néha keletkezik egy-egy pillangósejt, de azt bekebelezi a hernyó immunrendszere. Aztán egyre több pillangósejt keletkezik, és a hernyó immunrendszere továbbra is bekebelezi amit tud, de ez arányaiban csökken, és egy idő után pillangósejt-csoportok alakulnak ki, és túlsúlyba kerül a pillangó a hernyóhoz képest. Onnan pedig eljut ahhoz az állapothoz, hogy teljesen pillangóvá válik.
- Elcsendesülés, eltávolodás, kérdés hordozása, nem-tudás
A mai élet felfokozott sebessége mellett, az információ- és ingeráradatban nagy szükség lenne az elcsendesedésre. De persze nem csak kívül nagy a zaj, hanem bennünk is. Fontos lenne a rendezés, rendeződni hagyás. A Waldorf pedagógiában nagy szerepe van az éjszakáknak, az alvásnak, és annak, hogy az epochák között a gyerekek „elfelejtik”, amit tanultak, búvópatakként megy tovább, és amikor a következő epochán újra előveszik, másképp van bennük, mint az előző epocha végén. Azt is megéltük már sokan, hogy egy találkozásban nem a beszéd, hanem a csend volt a legfontosabb, amikor egy másik szinten tudott történni valami.
Steiner hét egymást követő, egymásra épülő életfolyamatról beszél, amelyek jelen vannak az élet minden rétegében. Ezek olyan folyamatok, amelyek rokonságban az vannak az azonos megnevezésű biológiai folyamatokkal, ha azokat kitágítva értelmezzük. Az első három (légzés, melegítés, emésztés) a külső világból a belsőbe irányul, az utolsó három (a fenntartás, növekedés, szaporodás) a belsőből a külső világ felé. És a két hármas között van a hetedik, a kiválasztás, amely a belsőn belül zajlik. Ennek kulcsfontosságú a szerepe abban, hogy a következő három is megtörténhessen. Ide tartozhat például az is, amikor megfontoljuk, hogy mire mondunk igent vagy nemet, és az is, amikor valamit elviszünk az éjszakába, „alszunk rá egyet”, hogy másnap már másképp tudjunk rátekinteni.
Ez a fajta „csend” sokat segíthet kitágított értelemben is: ha pont bele vagyunk ragadva a múltbeli értelmezésbe, a múltbeli formába, akkor egy eltávolodás és inger-szünet segíthet hogy kitisztuljon vagy átrendeződjön a kép, és hogy megérkezzen az erő a változáshoz. Ennek nem kell feltétlenül elvonulásnak lennie, egy művészeti élmény vagy egy beszélgetés is kiemelhet a szokásosból, amely által megtörténhet az átrendeződés és megszülethet az erő.
De önmagunkban, külső helyváltoztatás nélkül is elősegíthetjük ezt. Az ébredés utáni és elalvás előtti időszakoknak kiemelt jelentősége van, ez az, amikor legközelebb vagyunk a szellemvilághoz. A legtöbben reggel rohannak, este holtfáradtan dőlnek az ágyba, pedig más, amikor reggel sikerül megalapozni a napot, este pedig áttekinteni a történteket, és egy képet vagy kérdést elvinni az éjszakába. És persze napközben is sokat tud adni, ha félre tudunk vonulni, el tudunk csendesedni, ha csak néhány percre is. A nem-cselekvő időszakok megváltoztathatják a cselekvő időszakok minőségét.
Torin Finser Waldorf tanároknak írt könyvében ez áll az elcsendesedett, kiüresedett állapotról, amit nem-tudásnak nevez:
„A csend mélységében a személyes „én” elhallgathat, és a lélekben keletkező tér olyan lehet, mint egy kehely, amely megnyílik valami teljesen új felé (ezt nevezhetnénk transzcendens én-nek). Sok mindent azért nem veszünk észre az életben, mert túlságosan el vagyunk foglalva mindazzal a poggyásszal, amit magunkkal cipelünk: mentális képek, elképzelések, előítéletek, korábbi tapasztalatok, stb. Mindez hajlamos megakadályozni, hogy bármi új belépjen a tudatunkba. […] Azt tapasztaltam, hogy amikor az ember kiüríti a lelkét, akkor nagyobb figyelemmel van az élet apró dolgaira: egy gesztusra, egy szóra, egy váratlan telefonhívásra. Hirtelen képes az ember „átlátni” valamit, mert képes új módon rendezni az érzékszervi észleleteket, meglátni valaminek a jelentőségét, ami egyébként véletlenszerűnek tűnhetne. Az ember meglátja az erdőt a fától. A nem-tudás része az a képesség, hogy egy kérdést úgy tudunk hordozni, hogy nem követelünk azonnali választ. Ez kihívás. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy néhány billentyűleütéssel megkapjuk, amit akarunk. Hordozni egy kérdést? Nem gondolhatod komolyan! Ez olyan, mintha leülnél vacsorázni anélkül, hogy ennél! De nagy értéke van annak, ha egy kérdést hosszabb ideig hordozunk. Hagyjuk, hogy a kérdés beépüljön a tudatunkba; gondoljunk a kérdésre, amikor autóban ülünk, amikor egy találkozón vagyunk, vagy amikor meglátogatjuk a barátainkat. Ezután elkezdenek érkezni hozzánk a felismerések. Nem biztos, hogy mind világ-rengetőek; sőt, lehet, hogy eleinte olyan kicsik, hogy nem is látjuk az értéküket. De írjuk le őket. Vezessünk naplót, a lap tetején a kulcskérdéssel. Egy idő után az élet figyelemre méltó módon kezd tanítani minket, és ha egyszer megnyílnak a zsilipek, a felismerések áradni kezdhetnek. […] Minden nap időt kell szánnunk arra, hogy visszavonuljunk a nem-tudás állapotába, egy olyan helyre, ahol új forrásokat találhatunk.” (2)
Robyn M. Brown szintén tanároknak, illetve szülőknek is írott könyvében ezt írja a kiválasztásról mint negyedik életfolyamatról:
„Steiner munkájából kiindulva König a kiválasztást a hangokhoz köti. Ahogy az étel is íz nélküli textúra marad, úgy a hang is zaj marad, ha nem tanuljuk meg használni az étertestünket, az asztráltestünket és az Énünket, hogy ki tudjuk hallani a zajból a lüktetést, a dallamot és az emberi hangokat. Annyi tapasztalásunk van a gyereken megfigyeltekből, és csupán zaj marad, ha nem engedjük teljes valónkat, hogy érzéki tapasztalásaink által közelítsen ezekhez a megfigyelésekhez. Ahogy Steiner arról beszél, hogy az akarat megmaradhat az „ösztön” szintjén, ha nem mélyítjük el az énünk erején keresztül, így a „kiválasztás” is ösztönszerű maradhat, sosem érve el a „hajtóerő”, „vágy” vagy „indíték” szintjét.” (3)
„Ha együtt élünk ezekkel a megértésekkel csendben, ismét nem vonva le elhamarkodott, felületes következtetéseket, akkor az idea, hogy mit kell tennünk, átalakul homályos sejtésekből az inspirált akarat pillanataivá. Akkor már csak bátorságra van szükségünk, hogy cselekedjünk.” (3)
- A múlthoz és a jövőhöz való viszony, két imahangulat
A múlthoz és a jövőhöz való viszonyunk, legyen az megbocsátatlanság, kisebbrendűségi érzés, hála, vagy aggódás, félelem, remény vagy öröm, alapvető hatással van életünkre.
Ha rá tudunk tekinteni a múltunkra és jövőnkre, és kitágítani ezt úgy, hogy ebben megjelenjen valami magasabbnak a tudata, az értelmet, nyugalmat és erőt adhat. Ha a múlthoz és jövőhöz való viszonyunkat közelíteni tudjuk ahhoz, amiről a következő Rudolf Steiner idézet szól, akkor az további mély változásokat hozhat.
„Lelkünkben úgyszólván egymásba folyik a múlt és a jövő áramlata, és ki tagadná, ha megfigyeli önmagát, hogy olyasmit alkot, mint az örvény két vízár összefolyásánál a külvilágban. Ha pontosabban megfigyeljük mindazt, ami a múltból kerül lelkünkbe, azt kell mondjuk, hogy lelkünk azáltal lett olyanná amilyen, amit a múlt benyomásai révén átéltünk. Olyanok vagyunk ma, ahogyan a múlt élményeit felhasználtuk és lelkünkben múltbeli tetteink, érzéseink, gondolataink hagyatékát hordjuk. Olyanok vagyunk, amilyenné váltunk. […] Azt kell mondjuk, hogy van bennünk valami, ami nagyobb annál, amit eddig önmagunk fejlesztésére felhasználtunk. […] Az isteni, amit sejtek, nem tartozott benső életemhez, ezért nem tettem magamat olyanná, hogy ma teljes mértékben „igent” mondhassak önmagamra. – Ha így érez a lélek, akkor felébred az emberben egy hangulat: hogyan fogadhatnám lelkembe azt, ami bár minden tettemben és élményemben benne élt, mégis ismeretlen maradt számomra? Hogyan tudnám magamba fogadni ezt az ismeretlent, amit énem nem ragadott meg? Ha ez a hangulat fogja el lelkünket, akár érzésként, akár szavakban, akár egy eszme formájában, ez az ima a múlttal kapcsolatban. Ekkor az egyik úton próbálunk áhítatosan közeledni az Istenséghez.
Más hangulat fog el, ha az ismeretlen jövő árja villantja fel előttünk az Istenséget. […] Mi tesz bennünket a jövőből hatóan ugyanilyen hiányosakká? Mi az, ami a jövőből akadályozza fejlődésünket, a szellemiséghez való felemelkedésünket? […] Semmi sem akadályozza tulajdonképpen lelki erőink szabad kibontakozását annyira, mint a jövőből lelkünkbe áradó ismeretlentől való félelem és aggodalom. […] az, aki tökéletes lelki nyugalommal tud a jövő elébe nézni, de azért energiáját, tetterejét teljes mértékben megőrzi, az lelki erőit a legintenzívebben, a legszabadabban ki tudja bontakoztatni. […] Az alázat érzése annak a másik imahangulatnak az eredménye, amely a jövő felé irányul, a jövőbeni események bölcsességgel áthatott folyamatára. Ha rábízzuk magunkat arra, amit az eseményekben lévő isteni bölcsességnek nevezünk, akkor ez mindig azt a gondolatot, érzést és impulzust hívja majd elő lelkünkben, hogy annak, ami jönni fog, meg kell lennie, és valamilyen vonatkozásban meg kell hogy legyen a jó hatása. Ha ezt a hangulatot keltjük fel lelkünkben és kiéljük szavakban, érzésekben, eszmékben, ez a második fajta imahangulat, az alázat imahangulata.[…]
Akár tudja az imádkozó ember, akár nem: mikor imáját Istene felé küldi, akkor gondolatait, érzéseit és szavait, amelyekbe imahangulatát önti, az örökkévalóságnak az a hangulata hatja át, ami Angelus Silesius szép soraiban él. Hadd fejezzük be mai szemlélődésünket ezekkel a sorokkal, amelyek édes isteni aroma gyanánt benne élhetnek minden igazi imában, ha gyakran öntudatlanul is:
Magam vagyok az örökkévalóság, ha az idő kerekét nem űzöm,
Istent magammal, magamat Istennel csendben összefűzöm.” (4)
- Rudolf Steiner: Templomlegenda és Aranylegenda (GA92), A manicheizmus, Berlin, 1904. november 11.
- Torin Finser: Finding Your Self, 2013, Waldorf Publications
- Robyn M. Brown: A gyógyító nevelés gyakorlata a hét életfolyamaton keresztül, 2018, Farm-alapú Nevelésért Egyesület
- Rudolf Steiner: A lelki élet átalakulásai – a lelki élmények fajtái II. GA59, 4. előadás, Az imádság lényege, Berlin, 1910. február 17.
A cikk a Biográfiai Műhely tagjai: Boga Emese, Révész Klára, Risbjerg Anna és Varga Mónika beszélgetései és gyűjtése alapján íródott.