Ez a cikk eredetileg az AntropoSophia lap 2023. Húsvéti számában jelent meg. A folyóirat és korábbi számai megvásárolhatóak a Magyar Antropozófiai Társaság honlapján.
Valószínűleg mindannyian átmentünk már kisebb-nagyobb „meghalás” élményeken, nem is egyszer. Van, hogy hirtelen érkezik valami az életünkbe, ami által bizonyos szempontból „meghalunk”, például egy szerettünk elvesztése vagy egy súlyos diagnózis, és olyan is van, hogy hosszabban vagyunk a „pusztában”, ahol úgy érezzük, magunkra maradtunk, vagy nem tudjuk merre tovább, vagy keresünk valamit, de nem találjuk, vagy csak átmenetben vagyunk a régiből az újba, de még valaminek át kell fordulnia bennünk.
A történetekben közös, hogy az átélt fájdalmak, szenvedések, kilátástalanság vagy a „nem tudom merre van előre” és a „ki vagyok én” kérdése átalakul, hirtelen vagy fokozatosan, és megjelenik valami új minőség vagy erőforrás.
Balesetek, betegségek, lelki megpróbáltatások visznek el a küszöbig, amin tudatosan átlépve, vagy nem tudatosan, a szellemi világ kegyelmével átsegítve megtörténik a csoda. Visszatekintve a történtekre, gyakran érkezik olyan felismerés, hogy a szenvedések, a próbatételek a fejlődést szolgálták: valami elengedését, valami új megszületését. A vég a kiindulóponttá válik. A halálból új élet születik. A szenvedésből, a passióból Húsvét lesz.
Fontos kérdés, hogy mi is valójában a halál?
„Krisztus küldetése volt a Földön az, hogy tettével a halál igazi mivoltát tálja szemünk elé, valótlan alakja helyett. […] A halált egy ártatlan, bűntelen lénynek kellett elszenvednie, egyesülnie kellett vele, el kellett tűrnie. Ettől árasztott az emberek életébe olyan erőket, amelyek hatására fokozatosan jutnak el a halál valódi alakjának megismeréséhez, vagyis, hogy felismerjék, hogy úgy, ahogyan az érzékelhető világban megjelenik a halál, nem igaz, ellenkezőleg, – azért kell bekövetkeznie a halálnak, hogy a szellemi világban lehetővé váljon az élet. A halál a szellemi élet alapja.” (1)
Az, hogy a halál a szellemi élet alapja, igaz az ember élete során bekövetkező kisebb halálélményekre is. Ez a folyamat történik velünk, de általunk is, a szenvedésben vagy a „pusztában” tudatosan is meg tudjuk nyitni magunkat a feltámadásnak.
Ehhez szeretnénk ezzel a cikkel támpontot nyújtani. Valós életekből kiemelt történeteken keresztül szeretnénk megvilágítani azt a folyamatot, amely mindannyiunk életében végbemegy „kis halálok” és feltámadások formájában. Ehhez interjúkat készítettünk, illetve levélben szólítottuk meg kedves ismerőseinket, hogy ha van kedvük, válaszoljanak azokra a kérdésekre, amelyek egy ezt megelőző közös munkafolyamatban fogalmazódtak meg.
Itt közöljük a kérdéseket és a kapott válaszok egy részét. Mindenki válaszolhat, megkeresheti ide vonatkozó élményeit. Érdemes leírni, vagy megbeszélni egy másik emberrel vagy csoporttal, akár a cikk elolvasása előtt, akár utána. Persze ha valakinek nincs kedve vagy ideje most megválaszolni ezeket a kérdéseket, akkor is sokat adhat neki a továbbiak elolvasása.
Meghallgatni, de még elolvasni is mások válaszát: különleges élmény. Számunkra, akik ilyen egyéni és csoportos foglalkozásokat vezetünk, mindig csoda, megtiszteltetés, kegyelem, hogy másokkal rátekinthetünk életük történeteire. Ilyenkor megnyilvánul egy magasabb bölcsesség, egy rendező erő. Reményeink szerint mások is megélhetik ezt az alábbiakat olvasva.
Amennyiben ehhez hasonló, de fel nem dolgozott élményeink vannak, a saját biográfiánkkal való munka, akár egyedül végzett gyakorlatokkal, akár kísérővel segíthet átgondolni, átdolgozni ezeket a nehéz eseményeket, meglátni, hogy mi volt a szerepük az életünkben, mit hoztak és felfedezni bennük az erőt, ami átvitt rajtuk.
- Voltak-e halál- és feltámadásélményeid? Mit hozott az életedbe egy-egy ilyen élmény?
- Be tudsz azonosítani olyan időszakot az életedben, amikor azt érezted, hogy a „pusztában” vagy, nehéznek és magányosnak élted meg az életet vagy nem láttad merre van előre? Mi hozott ki belőle?
***
Egy thaiföldi utazáson egy kis motorcsónakkal viharba kerültünk a tengeren, biztos voltam benne, hogy végünk. Először pánikba estem és kiabáltam, aztán egyszer csak feladtam és üveges tekintettel ültem, nem éreztem semmit. Olyan voltam, mint egy üres palack.
Tavaly pedig egy rosszullét kapcsán éltem meg hasonlót, pánik volt bennem és iszonyatosan dobogott a szívem. Aztán összerogytam, és akkor egy belső hang azt mondta: igen, meg fogsz halni, de ez rendben van. Ez már nem volt nehéz, békés állapot volt, lenyugodott a szívem.
Mindkét élménynél arra döbbentem rá, hogy nem tudok mindent kontrollálni, ezekben az esetekben értelmezhetetlen volt az agyam számára, ami történt, rájöttem, hogy nem tudom megérteni, felfogni, és megadtam magam. Az első esetben ez passzívan történt, de azóta megtöltődött empátiával, szeretettel. Migrén is múlt már el így. Megszűnik a görcs, és a beletörődés átfordul békévé.
Mindegyik esetben nagyon sokat változott az életem az élmények után. Letisztultabb, egyszerűbb életet kezdtem élni, más lett fontos, átalakultak a prioritásaim.
***
Volt egy időszakom, amikor gyakran indultam el kirándulni, és bár nagyjából tudtam, hogy hol vagyok, de letértem mindig a jelzett útról, és gyakran rám esteledett…
Rendszeresen megéltem a végtelen magányt, az elkeseredést, félelmet, miközben gyönyörű tájakon jártam, és a végén a „haza-találást”. Rengeteg „kalandról” tudnék mesélni.
Egy vizes élményem is volt, amikor a Tiszán vitt az ár, örvénybe keveredtem és azt hittem nem jutok ki a partra.
De ezek az élmények „életerőt” adtak nekem! Mindig (!) jó lett a vége. Az érzéseim vezettek, hajtottak…
mikor az antropozófiát megismerve megtaláltam az utat a Waldorf óvónőséghez negyven évesen, még jobban kinyílt a táj, a szellemtudománytól kaptam sorra a válaszokat, és a magány érzése eltűnt…
érzem, figyelem és igyekszem felelősen vinni az életemet azóta is, és tudatosan fedezem föl az élet szép, jó és igaz voltát a mindennapjaimban.
A harmincharmadik évemben éltem meg, jöttem rá, hogy VÁLTOZTATNOM KELL az életemen, és elindultam, már nem csak a pusztában, még nem tudtam, hogy merre, de próbálkozásokba kezdtem innentől, próbáltam megragadni, hogy ki is vagyok én, mi a dolgom, mit kell tegyek, kivel, merre van az én utam?
Magányos voltam, a magányom oldódott a „pusztában” járva, és az évek alatt rátaláltam az utamra az emberi kapcsolataimban is.
Hét év kellett, hogy a változtatás vágya után az utamra leljek, és el is induljak rajta…
Azóta folyamatosan kapom/adom magamnak a feladatokat, a visszajelzéseket az utamon.
***
Visszatérő kép+ rémálom+éber pánikélményem volt, hogy légüres térben érzékelem magam. Teljes sötétség, azaz inkább a fény teljes hiánya, nem hallok hangokat zajokat, teljes csend van és azt érzem, hogy beszippant ez a légüres tér, nem tudom magam definiálni, nem vagyok értelmezhető, nem vagyok látható, nem vagyok hallható, én sem látok semmit és én sem hallok semmit, egy teljesen inger nélküli világban találom magam (ez megtörténik idegen helyeken is velem, ismert helyeken és a saját otthonomban is). Az érzékszerveimmel való érzékelés adja a valóságérzetem és akkor nincs semmi, nem tudok semmibe „kapaszkodni” és az egész olyan, mint egy megsemmisülés érzés.
Nem kapok levegőt, félek, a sötét, fényhiányos semmitől. Menekülnék előle, de nincs hová.
Ebből a helyzetből egy transztánc élmény hozott ki, ami konkrétan a műtétem előtti napon történt.
Ez életem első altatásos műtéte volt, amelyet nagyon-nagyon szerettem volna elkerülni. Több mint egy éven át dolgoztam ezért számos alternatív módszerrel és gyógyítóval teljesen sikertelenül. Ez a sikertelenség óriási pofon volt számomra akkor, az egóm egy óriási arculcsapást élt meg. Életemben először tapasztaltam meg, hogy a kitartásommal, akaraterőmmel, tettrekészségemmel, „csinálásommal” nem megyek semmire. Az, ami addig a legnagyobb erényem és erőm volt, egyszerűen nem működött. Nagyon összetörtem több ízben is lelkileg ebben a folyamatban.
Ez egybeesett a Coviddal, amikor gyakorlatilag az életem minden területe megroggyant. (gond volt a munkahellyel, a hivatásomnak érzett tevékenységgel, ezek miatt az anyagiakkal, párkapcsolati szakítás is történt és elköltöztem, plusz az egészségem).
És amikor a végére értem minden körnek, terápiás folyamatnak, akkor eljutottam oda, hogy én most már többet nem tudok tenni, odaadom magam annak a folyamatnak, amit leginkább elleneztem, amit leginkább el akartam kerülni, ami elfogadhatatlan volt (ami leginkább az árnyékban volt) és kénytelen vagyok másra (műtőorvosra (!!!), Gondviselésre) bízni az életem.
És közvetlenül a műtét előtt volt ez a transztánc élmény. Ahol a tánc közben ismét találkoztam a nagy, sötét, félelmetes semmivel.
Fura lesz, amit mondok, de ott álltam (a belső vízióimban) ennek a nagy, sötét, örvénylő feketeségnek a szélén (mintha lenne neki széle:) és néztem bele a sötét semmibe. Ott álltam félelemmel telve, ki tudja mennyi ideig. Nem volt ott idő. Örvénylett, fekete volt, mély volt, a semmibe vezetett. Végtelen feketeségbe. Végül elhatároztam magam, hogy nincs más, elég ebből, most már belelépek a sötét örvénybe.
És tudod, hogy mi történik, ha az ember lánya (én) belelép a nagy, fekete, sötét semmibe???
SEMMI!!!!
Nem történik semmi!
Nem haltam meg, nem zuhantam le, nem semmisültem meg. Csak nevettem. A semmin.
Ott, akkor csak nevettem azon is, hogy az Univerzumnak, Istennek, a Életnek mekkora humorérzéke van! Végtelenül felszabadító volt ez a történet, és az is, hogy nem félek ettől többé.
Hozzáteszem el is múlt ez a kép (a pánik), ez után már többet nem jött elő (eddig).
Megvolt a műtét, rehabilitáció és a konszolidálódás. A körülményekhez képest nagyon felszabadító volt és jó érzés volt kilépni két hónapra az életből és „csak” gyógyulni és örülni annak, amin túl voltam.
Persze azért ebben is voltak még mély hullámok, más jellegű bezuhanások, amíg megértettem és hozzáértem ahhoz, hogy mi is történt velem, min mentem keresztül.
***
Az édesapám halála előtti időszakban gyakran éreztem nehéznek és magányosnak az életet.
Nagyon közel jött hozzám a halál gondolata, az érzés, hogy egyszer itt kell hagyni ezt a földi világot. Ezt az egész folyamatot egy felfoghatatlan állapotnak éltem meg, aztán a félelem is erőt vett rajtam, majd miután engedtem, hogy ez megjelenhessen, valahogy kezdett formát kapni, és utána helyet kapott az az érzület is, hogy megbecsüljem az életemet, hálát adjak, hogy létezem és képes vagyok az önellátásra, a tanulásra, és a fejlődés lehetősége is ott van bennem.
Ahogy tudatosultak bennem ezek az érzések, az hozott ki ebből az állapotból.
***
Volt olyan, amikor éreztem hogy fekszem az ágyamban, de nem tudtam megmozdulni. A takarót nagyon nehéznek éreztem és nem tudtam kinyitni a szemem csak feküdtem mereven.
Aztán később tudatomra ébredtem és szeretetet, melegséget éreztem a szívemben és ez az érzés visszahozott. Tudatosult bennem hogy élek, és elkezdtem mozgatni a kezeimet és a lábaimat. Ezután már nagyon jó érzés volt úgy feküdni azzal a tudattal hogy élek.
Ez az egész olyan volt mint egy éber álom.
***
Álmomban többször is meghaltam, egyre tisztán emlékszem, amikor egy tornádó söpört el, és tudtam, hogy meghaltam, óriási csend vett körül, nem voltak érzéseim. Nem volt se jó, se rossz. De tudtam, hogy meghaltam. Egy másik ilyen álom során, miután meghaltam szintén tornádóban, egy új családban, kisbabaként megszülettem és nem értettem, mit beszélnek, nem magyarul beszéltek. Német nyelvterület lehetett és egy szép tóparti hely volt. De nem éreztem jól magam, mindenki idegen volt. Többször volt cunamis álmom is. Ezek az álmok általában olyankor jöttek, amikor valami döntés vagy változás előtt álltam. Az álmok csak erősítik azt, amin épp keresztülmegyek.
Aztán volt egy újjászületés álmom is, amikor egy szűk folyosón préseltem ki magam nyüszítve. Ezután az álom után tényleg új élet kezdődött, ott valami drasztikusan átformálódott bennem, teljesen másként folytattam az életemet, mint azelőtt. Addig az érzelmi életemet kívülre helyeztem: attól függött az érzelmi állapotom, hogy van-e párkapcsolatom és barátaim, és ha ez jó volt, akkor jól voltam, ha meg nem, akkor nem.
Ezzel az újjászületős álommal egyidőben volt, hogy szenvedtem, de nem jött senki, nem jött a felmentő sereg. Akivel szakítottam, nem hívott fel, a barátok nem értették, mi van velem. Nagyon fájdalmas időszak volt, és egyszer csak, amikor éppen sírtam, elkezdtem a tükörben nézni magam, ahogy sírok: hogy görbül a szám, hogy csillog a szemem a könnytől, hogy torzul az arcom. Az egész egy objektív megfigyelés volt, olyan megállapításokat tettem, amik a szenvedésen túl vannak, és ez egy szó szerinti rálátás volt magamra.
Ekkor valami átkattant: hogy magamat kell kihúznom. Felismertem, hogy a szenvedésből ki tudok jönni magamtól. Rájöttem, hogy ha valaki megbánt, akkor haragudhatok rá, de azt is megnézhetem, hogy mi az, amit én tettem, hogy ez a helyzet kialakuljon.
***
Negyvenkét-negyvenhárom éves korom körül volt olyan, amikor már sem otthon, sem a munkában nem találtam örömöket, sem máshol, inkább sivárság volt. Nem tudtam szolgálatnak sem megélni a tanítást sem, a gyereknevelést sem. A gyerekeim kezdtek felnőni, egyre inkább mentek a maguk dolgára, egyfajta lelki haszontalanság érzés volt bennem, meg emiatt lelkifurdalás. Nem találtam a párommal sem a helyem. Anyám is része volt a mindennapjaimnak és olyan értékeket akart rám kényszeríteni, amiket nem is tudtam és nem is akartam képviselni. Kapálóztam, küzdöttem. Ott akartam hagyni a munkahelyem, de nem volt hova mennem, sehol nem az volt a fontos, amiben én jó akartam lenni. Puszta-szerű létezés volt mindez.
Nem segített semmi. És aztán egyszer csak szembejött velem egy másfajta létezés ígérete. Az vonzott, hogy másféle tanári szellemiségről beszéltek, hogy a hatalommal ebben az iskolában nem lehet élni. Igazából ez az egy vonzott. És ami taszított, az a félelem, hogy nem vagyok alkalmas. Ez olyan másfajta működést igényelt, hogy én vagyok felelős a jó működésért, a jó kapcsolatért a gyerekekkel és nincs ellenőrző, meg beírás, meg majd a szülő megoldja. Én ezeket sosem használtam, mégis féltem feladni ennek a hatalomnak a lehetőségét. És amiről ők beszéltek, hogy itt egy szabad világ van, ahol az én hatalmamat teljesen fel kell adni. Valami borzasztó módon vonzott ez a más szellemiség, hogy milyen lehet az, ami annyira más, mint amit nem szeretek, de közben nem tudtam elképzelni, hogy milyen. Ezt akkor nem tudtam még, de a vezető személye is egyszerre taszított és vonzott. Mert érzékeltem nála egy olyan elvárást, ami azt mondta nekem, hogy kicsi vagyok és fel kell növekedjek és önbizalmat kell fejlesszek, ha meg akarok felelni ennek a feladatnak. Ezt az elvárást nagyon határozottan, mondhatnám hatalommal állította elém, de közben elhitette velem, hogy képes vagyok felnőni az ő segítségével. Sokáig, körülbelül öt évig tartott ez a folyamat, addig csak részt vettem az új iskola létrehozásában és elindításában, de tanítani csak öt évvel később mertem odamenni. Senki a világon nem segített nekem fegyelmezni. Először a fejem tetején ugráltak a gyerekek szó szerint, mikor még csak szakkört tartottam. És ebben a vezető csak az elméletben tudott segíteni, a gyakorlatát nekem kellett kialakítani. Sokat beszélgettem a tanár-társaimmal a tapasztalatainkról, ez is segített. Ez egy nagyon szabad és felemelő tanítási forma volt.
***
Azelőtt szinte soha nem voltam beteg, negyvenkilenc éves koromban viszont súlyos betegségek jelentek meg. Teljesen kiürült a vas és a hemoglobin a szervezetemből, ezzel egyidejűleg rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nálam.
Azt éltem meg, hogy rám számoltak 9-et. Ekkor jött a fordulat. Feljött bennem a kérdés: Csak ennyi az élet? Biztos van valami dolgom még, azon kívül, hogy felneveltem két gyermeket. Ki vagyok én? Miért történik ez velem?
Azóta töretlen az életemben a spirituális élet, az önismereti munka. Folyamatosan jöttek a tanfolyamok egymás után, és a művészetek is beléptek.
A negyvenkilenc éves kori váltás, ami által elindultam a szellemtudomány és az önismeret útján, ébresztett rá, hogy addig egy „világi” életet éltem, és a valóság az, ami azóta van. Ez egy folyamatos rácsodálkozás, felismerés volt.
Megérteni nem volt nehéz. De az érzéseket-érzelmeket átdolgozni, átalakítani, az borzasztó nehéz és nagyon-nagyon hosszú kemény „munka”.
Huszonegy évvel ezelőtt indult el a folyamat. Azóta folyamatosan mindig történik valami fizikai, lelki-érzelmi téren: kapcsolatokban, családban, balesetek, betegségek hozzák a „feladatot”.
Bennem van egy törekvés, hogy mögé nézzek az eseményeknek: miért történt, mi a megoldás. Ami a rálátást segíti az antropozófián és az önismereti tanfolyamokon túl, az még a kinezológia és a biográfia munka.
***
Azt hiszem, az osztályom elengedése egy halálélmény volt az életemben, negyvenhat évesen. Úgy éreztem, mindent megtettem, amire születtem. Betöltöttem egy ciklust. Vége van annak, amiért útnak indultam.
A nyáron kint voltam a pusztában. Nem tudtam, akarok-e még bármit az élettől, miért vagyok itt, van-e még bármi értelme ezután. Bíztam, hogy mielőbb mindent abbahagyhatok már… Csak aludtam. Mikor ébren voltam, csak a kétely és kétségek merültek fel bennem, hogy sikerült-e a feladatomnak eleget tenni, hogy alkalmas voltam-e erre a munkára egyáltalán, hogy mi mindent rontottam el, hogy jól vezettem-e a gyerekeket. Sokszor úgy éreztem, nem érdemes tovább élni, úgysem tudom úgy csinálni, ahogy igazán szeretném. Nem is tudnék ezután már újra kapcsolódni, szeretni. Cél nélkül voltam, üresen, és bár a családom, a barátaim és a volt kollégáim is szerető, gondoskodó figyelemmel vettek körbe, a lelkemben teljes magány és céltalan üresség volt csak. Ez volt a kísértő birodalma. A kétségbe vonása mindannak, amit egész életemben hittem, tudtam és követtem. Hogy mi a hivatásom. Hogy van értelme az emberi életnek.
Ősszel találkoztam az osztályom szülői körével. Ők kérték, kezdeményezték ezt a találkozást. Nagyon jól esett, hogy eljöttek hozzám, érdeklődtek, együtt voltunk, beszélgettünk. Mint egy halotti tor, úgy éltem át ezt a találkozást. Kiemelt engem ez a figyelem és szeretet az állapotból, amiben voltam. Ezután a találkozás után, Mihály időszakkal kezdtem el lassan-lassan visszatekinteni. Igazi emberi találkozások, amelyekben együttérző figyelemmel meghallgattak, figyeltek. Meditáció. Elkezdtem fentről látni az életemet, az osztállyal, a szülőkkel, az iskola tanári közösségével, a családommal bejárt utunkat. Mintha valaki más életét szemlélném. Mintha valaki másról mesélnék. Külső tekintettel. Meghívott mentornak az iskola. Vállaltam, és adventig minden volt diákommal összefutottam a folyosókon. Szeretettel teli találkozásokat éltem át. De minden találkozás és elválás egy újabb halálélmény volt. Kerestem, reménykedtem, bíztam… hogy lehet feltámasztani azt, ami elmúlt. Hogy lehetnék együtt velük. Hogy juthatnék vissza. Hozzájuk. Advent első hete után született meg bennem, hogy nem megyek többet az iskolába. Hogy el kell engednem őket. Hogy le kell zárni, ami volt. És engedni kell érkezni az újat. Karácsony, a 12 szent éjszaka és Vízkereszt hozta el számomra az újulást. Hogy egyszer csak azt kezdtem érezni, minden jó volt így. Mindennek így kellett lenni. Hogy megtettük, amiért találkoztunk. Vízkereszt után új hívások jelentek meg az életemben. A szívemben vannak az elmúlt életciklus emlékei, értékei, tapasztalatai. Megtisztultak a lelkemben. A fájdalmakból tapasztalat lett és fejlődési vágy. Hála ébredt a tanításért, amit kaptam ezekben a fájdalmas helyzetekben. Köszönet a bizalomért, hogy valódi emberi kapcsolatba merültek velem a gyerekek. A megélt szépségekből pedig szeretet és békesség nőtt bennem. Erőt kaptam.Teljesebb lettem.
És talán éppen most, egy új iskolában, egy új első osztály vállalásával új ciklus indul. Új helyszín, új szereplők. Nem ugyanaz. A régit nem elfeledve, mégis megújulva. Hogy több lehessen. Teljesebb. Átalakul minden, mégis megőrződik, tovább él, új életre kel, ami volt. Tágul a spirál. Húsvét lesz, mire összeáll az első osztály. Talán ez lehet a feltámadás.
***
Egy kísérő vagy csoport sokat segíthet abban, hogy megküzdjünk a nehéz helyzetekkel, vagy feldolgozzuk a múltat, de az alábbiakban ajánlunk néhány „gyakorlatot”, amit önállóan is elvégezhetünk, amikor a pusztában, vagy egy ilyen „kis halál” küszöbén találjuk magunkat. Mindegyiknél fontos tényező a kiemelkedés abból a megszokott perspektívából, amiben eddig voltunk. Ehhez segítséget adhat a mozgás, kép vagy szobor készítése a helyzetről, vagy a kreatív írás, amelyek más perspektívát adnak a hétköznapihoz képest és egyfajta belső mozgást is beindítanak. Ha idegen nekünk bármelyik művészeti ág, vagy úgy érezzük, nem tudjuk jól csinálni, akkor persze nem muszáj erőltetni, de a tapasztalat szerint ez a hozzáállás oldódni tud csoportban, és többnyire új felismeréseket hoz a művészi munka, nagyban segítve a folyamatot.
Kívülről, illetve magasabbról ránézni a helyzetre: „hátralépni”, úgy nézni a helyzetre, mintha valaki mással történne, tehát objektív(ebb)en, már ez is sokat adhat. Ahogy Steiner írta: „Míg élményeink között élünk, amíg összefonódunk velük, a lényegtelennel ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, mint a lényegessel. De ha már belső nyugalommal tudjuk áttekinteni élményeinket, elkülönül lelkünkben a lényeges a lényegtelentől. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másnak látszik, ha így szembesülünk magunkkal. – Olyan ez, mintha az egész napot egy kis településen töltöttük volna és a legkisebbet is ugyanolyan közelről láttuk volna, mint a legnagyobbat, majd este felmennénk a közeli dombra, ahonnan egyszerre tekintjük át az egész települést, de most egészen másképpen látjuk az egyes részek kölcsönös viszonyát, mint amikor odalent éltünk közöttük.” (2)
Feltenni két kérdést: Mi az, ami születőben van? Mi az, ami elengedésre vár?
Ez a két kérdés nagyon egyszerű, mégis mély felismeréseket hozhat.
Mindig két nagy áramlat összefolyásánál állunk: valami születőben van, és valami felbomlóban, elhalóban. Ezekkel a kérdésekkel ehhez léphetünk közelebb. Ha ezt próbáljuk meg érzékelni, az átalakíthatja a megélésünket, hozzáállásunkat.
Meseírás: mesét írni a helyzetről. Először ki kell választani a szereplőket, megfeleltetve a valódi helyzet szereplőinek: állatok, szegényember legkisebb fia, király, tündér, stb. Magunknak is válasszunk figurát, és írjuk meg a mesét a jelen helyzetig, aztán fejezzük be, a mese keretei segítenek megtalálni a kellő befejezést! Fontos hagyni, hogy a hétköznapitól eltérő szintről szülessen a mese, nem túlgondolva. Amikor megszületett, a mesében valószínűleg benne lesz, hogy hova tartott a főhős, mi volt az akadály és a megoldás, nem direkten, hanem a mese képiségének szintjén. Utána egyedül vagy társsal érdemes rátekinteni, hogy milyen felismeréseket hozott a mese megírása.
Elakadva (mozgásos gyakorlat) – Arawana Hayashi egyik módszere, a Social Presencing Theatre része
Hangolódjunk a testünkre!
Gondoljunk arra az elakadásra vagy kiúttalan helyzetre, amiben vagyunk, és a testünkből készítsünk szobrot, amely ennek kifejeződése! Adjunk neki „címet” – legyen ez egy szó vagy egy mondat.
Majd egy ideig bennmaradva ebben a testhelyzetben, érzékeljük, hogy hova akar mozdulni, merre viszi a testünket a belső törvényszerűség? Fontos, hogy ne gondolkodjunk, hanem a testünk bölcsességét használjuk! (Ha felmerül valami gondolat, egyszerűen engedjük el!) Finoman kövessük ezt az erőt! Érzékeljük, hogy hol van ennek a mozgásnak a végállapota! Maradjunk így egy ideig és éljük át, milyen itt lenni! Majd ennek a szobornak is adjunk címet!
Ezután keressük meg magunkban, mi volt az az erő, ami elvitt az első szobortól a másodikhoz! Gondoljuk át, hogy mi támogathatná bennünk ezt az erőt a hétköznapi életünkben! Milyen lépéseket tehetünk ebben az irányban?
Végezetül álljon itt egy Rudolf Steiner idézet, amely nagyon is kapcsolódik az általunk megélt kis halálhoz és a Húsvéthoz, a Golgotai Misztériumhoz.
„Amikor a mai emberek megszületnek a fizikai világban, mindnyájan magukkal hoznak valamit, amit a Golgotai Misztérium visszfényének nevezhetnénk, ez a tükörképe annak, amit évszázadokkal a Golgotai Misztérium után a szellemi világban átéltek. Aki nem rendelkezik a szellemi látás képességével, az természetesen nem láthatja ezt az impulzust; de mindenki átélheti önmagában ennek az impulzusnak a hatását. És aki átéli, az megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust”?
Ehhez a következőket kell átélni: először is feltesszük magunkban, hogy olyan magas fokú önismeretre törekszünk, amilyenre saját emberi személyiségünk alapján csak képesek vagyunk. Aki becsülettel törekszik erre az önismeretre, az nem juthat más megállapításra, mint hogy „nem tudom felfogni azt, amire tulajdonképpen törekszem”. Felfogóképességem mögötte marad annak, amire törekszem. Érzem a tehetetlenségemet azzal szemben, amire törekszem. Nagyon fontos élmény ez. Bizonyos ájultság érzése, amelyet mindenkinek át kell élnie, aki önismeret dolgában becsülettel elmélyed önmagában. Ez az ájultság-érzés egészséges, mert nem más, mint a betegség megérzése; az ember akkor igazán beteg, ha betegsége van, de nem érzi. Ha az ember életének bizonyos időpontjában átéli tehetetlenségét; érzi, hogy képtelen felemelkedni az istenihez, akkor azt a betegséget érzi önmagában, amelyről beszéltem, amely belénk van oltva. Mikor ezt a betegséget megérezzük, úgy érezzük, hogy testünk mai mivoltában tulajdonképpen arra ítélné lelkünket, hogy vele együtt meghaljon. Mikor aztán ezt az ájultságot elég erősen átéltük, jön a fordulat. A második élmény ezt mondja: ha nem adjuk át magunkat annak, amit csak testi erőinkkel érhetünk el, hanem annak adjuk át magunkat, amit a szellem nyújt számunkra, akkor le tudjuk győzni ezt a belső lelki halált. Akkor újra meg tudjuk találni lelkünket és össze tudjuk kapcsolni a szellemmel. Ha átmentünk az ájultság érzésén, átélhetjük egyrészt a lét értéktelenségét, másrészt a lét dicsőítését saját belső impulzusunkból. Ájultságunkban érezzük a betegséget, és érezzük az Üdvözítőt, a gyógyító erőt, amikor az ájultságot átéltük, amikor lelkünkben a halálhoz hasonló állapotba kerültünk. Mikor érezzük az Üdvözítőt, a Gyógyítót, azt is érezzük, hogy hordozunk valamit lelkünkben, ami mindenkor fel tud támadni a halálból azáltal, hogy önmagát bensőleg átéli. Ha ezt a két élményt keressük, megtaláljuk saját lelkünkben Krisztust.
E felé az élmény felé halad az emberiség. Angelus Silesius kimondta ezt, amikor ezeket a jelentőségteljes szavakat leírta:
„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.
Az ember úgy állítja fel önmagában, hogy érzi a két pólust: teste révén az ájultságot, szelleme révén a feltámadást.
A belső élmény, amely ebből a két részből áll, valóban a Golgotai Misztérium felé irányul. Nem hozhatjuk fel vele kapcsolatban mentségül, hogy nem rendelkezünk érzékfeletti képességekkel, mert ehhez nincs szükség ilyen képességekre. Igazán csak az szükséges, hogy önmagunkra eszméljünk, és akarjunk is önmagunkra eszmélni; valamint, hogy le akarjuk győzni azt a gőgöt, amely ma olyan gyakori és nem engedi, hogy az ember észrevegye, mennyire büszke saját erejére, ha csak saját erőire hagyatkozik. […]
Ma már kétségtelenül meg tudjuk találni Krisztust saját közvetlen átélésünkben, mert már meg is találtuk, ha újra rátaláltunk önmagunkra, de az ájultságból kell újra önmagunkra találnunk.” (3)
- Rudolf Steiner: A János-evangélium (Kassel) (GA 112) 13. ea. Kassel, 1909. július 6.
- Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (GA 10)
- Rudolf Steiner: A halál mint az élet átalakulása (GA 182) 7. ea. Hogyan találom meg Krisztust? Zürich, 1918. október 16.
A Biográfiai Műhely tagjai – Boga Emese, Osváth Andrea, Révész Klára, Risbjerg Anna és Varga Mónika beszélgetései és gyűjtése alapján
Ez a cikk eredetileg az AntropoSophia lap 2023. Húsvéti számában jelent meg. A folyóirat és korábbi számai megvásárolhatóak a Magyar Antropozófiai Társaság honlapján.
Valószínűleg mindannyian átmentünk már kisebb-nagyobb „meghalás” élményeken, nem is egyszer. Van, hogy hirtelen érkezik valami az életünkbe, ami által bizonyos szempontból „meghalunk”, például egy szerettünk elvesztése vagy egy súlyos diagnózis, és olyan is van, hogy hosszabban vagyunk a „pusztában”, ahol úgy érezzük, magunkra maradtunk, vagy nem tudjuk merre tovább, vagy keresünk valamit, de nem találjuk, vagy csak átmenetben vagyunk a régiből az újba, de még valaminek át kell fordulnia bennünk.
A történetekben közös, hogy az átélt fájdalmak, szenvedések, kilátástalanság vagy a „nem tudom merre van előre” és a „ki vagyok én” kérdése átalakul, hirtelen vagy fokozatosan, és megjelenik valami új minőség vagy erőforrás.
Balesetek, betegségek, lelki megpróbáltatások visznek el a küszöbig, amin tudatosan átlépve, vagy nem tudatosan, a szellemi világ kegyelmével átsegítve megtörténik a csoda. Visszatekintve a történtekre, gyakran érkezik olyan felismerés, hogy a szenvedések, a próbatételek a fejlődést szolgálták: valami elengedését, valami új megszületését. A vég a kiindulóponttá válik. A halálból új élet születik. A szenvedésből, a passióból Húsvét lesz.
Fontos kérdés, hogy mi is valójában a halál?
„Krisztus küldetése volt a Földön az, hogy tettével a halál igazi mivoltát tálja szemünk elé, valótlan alakja helyett. […] A halált egy ártatlan, bűntelen lénynek kellett elszenvednie, egyesülnie kellett vele, el kellett tűrnie. Ettől árasztott az emberek életébe olyan erőket, amelyek hatására fokozatosan jutnak el a halál valódi alakjának megismeréséhez, vagyis, hogy felismerjék, hogy úgy, ahogyan az érzékelhető világban megjelenik a halál, nem igaz, ellenkezőleg, – azért kell bekövetkeznie a halálnak, hogy a szellemi világban lehetővé váljon az élet. A halál a szellemi élet alapja.” (1)
Az, hogy a halál a szellemi élet alapja, igaz az ember élete során bekövetkező kisebb halálélményekre is. Ez a folyamat történik velünk, de általunk is, a szenvedésben vagy a „pusztában” tudatosan is meg tudjuk nyitni magunkat a feltámadásnak.
Ehhez szeretnénk ezzel a cikkel támpontot nyújtani. Valós életekből kiemelt történeteken keresztül szeretnénk megvilágítani azt a folyamatot, amely mindannyiunk életében végbemegy „kis halálok” és feltámadások formájában. Ehhez interjúkat készítettünk, illetve levélben szólítottuk meg kedves ismerőseinket, hogy ha van kedvük, válaszoljanak azokra a kérdésekre, amelyek egy ezt megelőző közös munkafolyamatban fogalmazódtak meg.
Itt közöljük a kérdéseket és a kapott válaszok egy részét. Mindenki válaszolhat, megkeresheti ide vonatkozó élményeit. Érdemes leírni, vagy megbeszélni egy másik emberrel vagy csoporttal, akár a cikk elolvasása előtt, akár utána. Persze ha valakinek nincs kedve vagy ideje most megválaszolni ezeket a kérdéseket, akkor is sokat adhat neki a továbbiak elolvasása.
Meghallgatni, de még elolvasni is mások válaszát: különleges élmény. Számunkra, akik ilyen egyéni és csoportos foglalkozásokat vezetünk, mindig csoda, megtiszteltetés, kegyelem, hogy másokkal rátekinthetünk életük történeteire. Ilyenkor megnyilvánul egy magasabb bölcsesség, egy rendező erő. Reményeink szerint mások is megélhetik ezt az alábbiakat olvasva.
Amennyiben ehhez hasonló, de fel nem dolgozott élményeink vannak, a saját biográfiánkkal való munka, akár egyedül végzett gyakorlatokkal, akár kísérővel segíthet átgondolni, átdolgozni ezeket a nehéz eseményeket, meglátni, hogy mi volt a szerepük az életünkben, mit hoztak és felfedezni bennük az erőt, ami átvitt rajtuk.
- Voltak-e halál- és feltámadásélményeid? Mit hozott az életedbe egy-egy ilyen élmény?
- Be tudsz azonosítani olyan időszakot az életedben, amikor azt érezted, hogy a „pusztában” vagy, nehéznek és magányosnak élted meg az életet vagy nem láttad merre van előre? Mi hozott ki belőle?
***
Egy thaiföldi utazáson egy kis motorcsónakkal viharba kerültünk a tengeren, biztos voltam benne, hogy végünk. Először pánikba estem és kiabáltam, aztán egyszer csak feladtam és üveges tekintettel ültem, nem éreztem semmit. Olyan voltam, mint egy üres palack.
Tavaly pedig egy rosszullét kapcsán éltem meg hasonlót, pánik volt bennem és iszonyatosan dobogott a szívem. Aztán összerogytam, és akkor egy belső hang azt mondta: igen, meg fogsz halni, de ez rendben van. Ez már nem volt nehéz, békés állapot volt, lenyugodott a szívem.
Mindkét élménynél arra döbbentem rá, hogy nem tudok mindent kontrollálni, ezekben az esetekben értelmezhetetlen volt az agyam számára, ami történt, rájöttem, hogy nem tudom megérteni, felfogni, és megadtam magam. Az első esetben ez passzívan történt, de azóta megtöltődött empátiával, szeretettel. Migrén is múlt már el így. Megszűnik a görcs, és a beletörődés átfordul békévé.
Mindegyik esetben nagyon sokat változott az életem az élmények után. Letisztultabb, egyszerűbb életet kezdtem élni, más lett fontos, átalakultak a prioritásaim.
***
Volt egy időszakom, amikor gyakran indultam el kirándulni, és bár nagyjából tudtam, hogy hol vagyok, de letértem mindig a jelzett útról, és gyakran rám esteledett…
Rendszeresen megéltem a végtelen magányt, az elkeseredést, félelmet, miközben gyönyörű tájakon jártam, és a végén a „haza-találást”. Rengeteg „kalandról” tudnék mesélni.
Egy vizes élményem is volt, amikor a Tiszán vitt az ár, örvénybe keveredtem és azt hittem nem jutok ki a partra.
De ezek az élmények „életerőt” adtak nekem! Mindig (!) jó lett a vége. Az érzéseim vezettek, hajtottak…
mikor az antropozófiát megismerve megtaláltam az utat a Waldorf óvónőséghez negyven évesen, még jobban kinyílt a táj, a szellemtudománytól kaptam sorra a válaszokat, és a magány érzése eltűnt…
érzem, figyelem és igyekszem felelősen vinni az életemet azóta is, és tudatosan fedezem föl az élet szép, jó és igaz voltát a mindennapjaimban.
A harmincharmadik évemben éltem meg, jöttem rá, hogy VÁLTOZTATNOM KELL az életemen, és elindultam, már nem csak a pusztában, még nem tudtam, hogy merre, de próbálkozásokba kezdtem innentől, próbáltam megragadni, hogy ki is vagyok én, mi a dolgom, mit kell tegyek, kivel, merre van az én utam?
Magányos voltam, a magányom oldódott a „pusztában” járva, és az évek alatt rátaláltam az utamra az emberi kapcsolataimban is.
Hét év kellett, hogy a változtatás vágya után az utamra leljek, és el is induljak rajta…
Azóta folyamatosan kapom/adom magamnak a feladatokat, a visszajelzéseket az utamon.
***
Visszatérő kép+ rémálom+éber pánikélményem volt, hogy légüres térben érzékelem magam. Teljes sötétség, azaz inkább a fény teljes hiánya, nem hallok hangokat zajokat, teljes csend van és azt érzem, hogy beszippant ez a légüres tér, nem tudom magam definiálni, nem vagyok értelmezhető, nem vagyok látható, nem vagyok hallható, én sem látok semmit és én sem hallok semmit, egy teljesen inger nélküli világban találom magam (ez megtörténik idegen helyeken is velem, ismert helyeken és a saját otthonomban is). Az érzékszerveimmel való érzékelés adja a valóságérzetem és akkor nincs semmi, nem tudok semmibe „kapaszkodni” és az egész olyan, mint egy megsemmisülés érzés.
Nem kapok levegőt, félek, a sötét, fényhiányos semmitől. Menekülnék előle, de nincs hová.
Ebből a helyzetből egy transztánc élmény hozott ki, ami konkrétan a műtétem előtti napon történt.
Ez életem első altatásos műtéte volt, amelyet nagyon-nagyon szerettem volna elkerülni. Több mint egy éven át dolgoztam ezért számos alternatív módszerrel és gyógyítóval teljesen sikertelenül. Ez a sikertelenség óriási pofon volt számomra akkor, az egóm egy óriási arculcsapást élt meg. Életemben először tapasztaltam meg, hogy a kitartásommal, akaraterőmmel, tettrekészségemmel, „csinálásommal” nem megyek semmire. Az, ami addig a legnagyobb erényem és erőm volt, egyszerűen nem működött. Nagyon összetörtem több ízben is lelkileg ebben a folyamatban.
Ez egybeesett a Coviddal, amikor gyakorlatilag az életem minden területe megroggyant. (gond volt a munkahellyel, a hivatásomnak érzett tevékenységgel, ezek miatt az anyagiakkal, párkapcsolati szakítás is történt és elköltöztem, plusz az egészségem).
És amikor a végére értem minden körnek, terápiás folyamatnak, akkor eljutottam oda, hogy én most már többet nem tudok tenni, odaadom magam annak a folyamatnak, amit leginkább elleneztem, amit leginkább el akartam kerülni, ami elfogadhatatlan volt (ami leginkább az árnyékban volt) és kénytelen vagyok másra (műtőorvosra (!!!), Gondviselésre) bízni az életem.
És közvetlenül a műtét előtt volt ez a transztánc élmény. Ahol a tánc közben ismét találkoztam a nagy, sötét, félelmetes semmivel.
Fura lesz, amit mondok, de ott álltam (a belső vízióimban) ennek a nagy, sötét, örvénylő feketeségnek a szélén (mintha lenne neki széle:) és néztem bele a sötét semmibe. Ott álltam félelemmel telve, ki tudja mennyi ideig. Nem volt ott idő. Örvénylett, fekete volt, mély volt, a semmibe vezetett. Végtelen feketeségbe. Végül elhatároztam magam, hogy nincs más, elég ebből, most már belelépek a sötét örvénybe.
És tudod, hogy mi történik, ha az ember lánya (én) belelép a nagy, fekete, sötét semmibe???
SEMMI!!!!
Nem történik semmi!
Nem haltam meg, nem zuhantam le, nem semmisültem meg. Csak nevettem. A semmin.
Ott, akkor csak nevettem azon is, hogy az Univerzumnak, Istennek, a Életnek mekkora humorérzéke van! Végtelenül felszabadító volt ez a történet, és az is, hogy nem félek ettől többé.
Hozzáteszem el is múlt ez a kép (a pánik), ez után már többet nem jött elő (eddig).
Megvolt a műtét, rehabilitáció és a konszolidálódás. A körülményekhez képest nagyon felszabadító volt és jó érzés volt kilépni két hónapra az életből és „csak” gyógyulni és örülni annak, amin túl voltam.
Persze azért ebben is voltak még mély hullámok, más jellegű bezuhanások, amíg megértettem és hozzáértem ahhoz, hogy mi is történt velem, min mentem keresztül.
***
Az édesapám halála előtti időszakban gyakran éreztem nehéznek és magányosnak az életet.
Nagyon közel jött hozzám a halál gondolata, az érzés, hogy egyszer itt kell hagyni ezt a földi világot. Ezt az egész folyamatot egy felfoghatatlan állapotnak éltem meg, aztán a félelem is erőt vett rajtam, majd miután engedtem, hogy ez megjelenhessen, valahogy kezdett formát kapni, és utána helyet kapott az az érzület is, hogy megbecsüljem az életemet, hálát adjak, hogy létezem és képes vagyok az önellátásra, a tanulásra, és a fejlődés lehetősége is ott van bennem.
Ahogy tudatosultak bennem ezek az érzések, az hozott ki ebből az állapotból.
***
Volt olyan, amikor éreztem hogy fekszem az ágyamban, de nem tudtam megmozdulni. A takarót nagyon nehéznek éreztem és nem tudtam kinyitni a szemem csak feküdtem mereven.
Aztán később tudatomra ébredtem és szeretetet, melegséget éreztem a szívemben és ez az érzés visszahozott. Tudatosult bennem hogy élek, és elkezdtem mozgatni a kezeimet és a lábaimat. Ezután már nagyon jó érzés volt úgy feküdni azzal a tudattal hogy élek.
Ez az egész olyan volt mint egy éber álom.
***
Álmomban többször is meghaltam, egyre tisztán emlékszem, amikor egy tornádó söpört el, és tudtam, hogy meghaltam, óriási csend vett körül, nem voltak érzéseim. Nem volt se jó, se rossz. De tudtam, hogy meghaltam. Egy másik ilyen álom során, miután meghaltam szintén tornádóban, egy új családban, kisbabaként megszülettem és nem értettem, mit beszélnek, nem magyarul beszéltek. Német nyelvterület lehetett és egy szép tóparti hely volt. De nem éreztem jól magam, mindenki idegen volt. Többször volt cunamis álmom is. Ezek az álmok általában olyankor jöttek, amikor valami döntés vagy változás előtt álltam. Az álmok csak erősítik azt, amin épp keresztülmegyek.
Aztán volt egy újjászületés álmom is, amikor egy szűk folyosón préseltem ki magam nyüszítve. Ezután az álom után tényleg új élet kezdődött, ott valami drasztikusan átformálódott bennem, teljesen másként folytattam az életemet, mint azelőtt. Addig az érzelmi életemet kívülre helyeztem: attól függött az érzelmi állapotom, hogy van-e párkapcsolatom és barátaim, és ha ez jó volt, akkor jól voltam, ha meg nem, akkor nem.
Ezzel az újjászületős álommal egyidőben volt, hogy szenvedtem, de nem jött senki, nem jött a felmentő sereg. Akivel szakítottam, nem hívott fel, a barátok nem értették, mi van velem. Nagyon fájdalmas időszak volt, és egyszer csak, amikor éppen sírtam, elkezdtem a tükörben nézni magam, ahogy sírok: hogy görbül a szám, hogy csillog a szemem a könnytől, hogy torzul az arcom. Az egész egy objektív megfigyelés volt, olyan megállapításokat tettem, amik a szenvedésen túl vannak, és ez egy szó szerinti rálátás volt magamra.
Ekkor valami átkattant: hogy magamat kell kihúznom. Felismertem, hogy a szenvedésből ki tudok jönni magamtól. Rájöttem, hogy ha valaki megbánt, akkor haragudhatok rá, de azt is megnézhetem, hogy mi az, amit én tettem, hogy ez a helyzet kialakuljon.
***
Negyvenkét-negyvenhárom éves korom körül volt olyan, amikor már sem otthon, sem a munkában nem találtam örömöket, sem máshol, inkább sivárság volt. Nem tudtam szolgálatnak sem megélni a tanítást sem, a gyereknevelést sem. A gyerekeim kezdtek felnőni, egyre inkább mentek a maguk dolgára, egyfajta lelki haszontalanság érzés volt bennem, meg emiatt lelkifurdalás. Nem találtam a párommal sem a helyem. Anyám is része volt a mindennapjaimnak és olyan értékeket akart rám kényszeríteni, amiket nem is tudtam és nem is akartam képviselni. Kapálóztam, küzdöttem. Ott akartam hagyni a munkahelyem, de nem volt hova mennem, sehol nem az volt a fontos, amiben én jó akartam lenni. Puszta-szerű létezés volt mindez.
Nem segített semmi. És aztán egyszer csak szembejött velem egy másfajta létezés ígérete. Az vonzott, hogy másféle tanári szellemiségről beszéltek, hogy a hatalommal ebben az iskolában nem lehet élni. Igazából ez az egy vonzott. És ami taszított, az a félelem, hogy nem vagyok alkalmas. Ez olyan másfajta működést igényelt, hogy én vagyok felelős a jó működésért, a jó kapcsolatért a gyerekekkel és nincs ellenőrző, meg beírás, meg majd a szülő megoldja. Én ezeket sosem használtam, mégis féltem feladni ennek a hatalomnak a lehetőségét. És amiről ők beszéltek, hogy itt egy szabad világ van, ahol az én hatalmamat teljesen fel kell adni. Valami borzasztó módon vonzott ez a más szellemiség, hogy milyen lehet az, ami annyira más, mint amit nem szeretek, de közben nem tudtam elképzelni, hogy milyen. Ezt akkor nem tudtam még, de a vezető személye is egyszerre taszított és vonzott. Mert érzékeltem nála egy olyan elvárást, ami azt mondta nekem, hogy kicsi vagyok és fel kell növekedjek és önbizalmat kell fejlesszek, ha meg akarok felelni ennek a feladatnak. Ezt az elvárást nagyon határozottan, mondhatnám hatalommal állította elém, de közben elhitette velem, hogy képes vagyok felnőni az ő segítségével. Sokáig, körülbelül öt évig tartott ez a folyamat, addig csak részt vettem az új iskola létrehozásában és elindításában, de tanítani csak öt évvel később mertem odamenni. Senki a világon nem segített nekem fegyelmezni. Először a fejem tetején ugráltak a gyerekek szó szerint, mikor még csak szakkört tartottam. És ebben a vezető csak az elméletben tudott segíteni, a gyakorlatát nekem kellett kialakítani. Sokat beszélgettem a tanár-társaimmal a tapasztalatainkról, ez is segített. Ez egy nagyon szabad és felemelő tanítási forma volt.
***
Azelőtt szinte soha nem voltam beteg, negyvenkilenc éves koromban viszont súlyos betegségek jelentek meg. Teljesen kiürült a vas és a hemoglobin a szervezetemből, ezzel egyidejűleg rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nálam.
Azt éltem meg, hogy rám számoltak 9-et. Ekkor jött a fordulat. Feljött bennem a kérdés: Csak ennyi az élet? Biztos van valami dolgom még, azon kívül, hogy felneveltem két gyermeket. Ki vagyok én? Miért történik ez velem?
Azóta töretlen az életemben a spirituális élet, az önismereti munka. Folyamatosan jöttek a tanfolyamok egymás után, és a művészetek is beléptek.
A negyvenkilenc éves kori váltás, ami által elindultam a szellemtudomány és az önismeret útján, ébresztett rá, hogy addig egy „világi” életet éltem, és a valóság az, ami azóta van. Ez egy folyamatos rácsodálkozás, felismerés volt.
Megérteni nem volt nehéz. De az érzéseket-érzelmeket átdolgozni, átalakítani, az borzasztó nehéz és nagyon-nagyon hosszú kemény „munka”.
Huszonegy évvel ezelőtt indult el a folyamat. Azóta folyamatosan mindig történik valami fizikai, lelki-érzelmi téren: kapcsolatokban, családban, balesetek, betegségek hozzák a „feladatot”.
Bennem van egy törekvés, hogy mögé nézzek az eseményeknek: miért történt, mi a megoldás. Ami a rálátást segíti az antropozófián és az önismereti tanfolyamokon túl, az még a kinezológia és a biográfia munka.
***
Azt hiszem, az osztályom elengedése egy halálélmény volt az életemben, negyvenhat évesen. Úgy éreztem, mindent megtettem, amire születtem. Betöltöttem egy ciklust. Vége van annak, amiért útnak indultam.
A nyáron kint voltam a pusztában. Nem tudtam, akarok-e még bármit az élettől, miért vagyok itt, van-e még bármi értelme ezután. Bíztam, hogy mielőbb mindent abbahagyhatok már… Csak aludtam. Mikor ébren voltam, csak a kétely és kétségek merültek fel bennem, hogy sikerült-e a feladatomnak eleget tenni, hogy alkalmas voltam-e erre a munkára egyáltalán, hogy mi mindent rontottam el, hogy jól vezettem-e a gyerekeket. Sokszor úgy éreztem, nem érdemes tovább élni, úgysem tudom úgy csinálni, ahogy igazán szeretném. Nem is tudnék ezután már újra kapcsolódni, szeretni. Cél nélkül voltam, üresen, és bár a családom, a barátaim és a volt kollégáim is szerető, gondoskodó figyelemmel vettek körbe, a lelkemben teljes magány és céltalan üresség volt csak. Ez volt a kísértő birodalma. A kétségbe vonása mindannak, amit egész életemben hittem, tudtam és követtem. Hogy mi a hivatásom. Hogy van értelme az emberi életnek.
Ősszel találkoztam az osztályom szülői körével. Ők kérték, kezdeményezték ezt a találkozást. Nagyon jól esett, hogy eljöttek hozzám, érdeklődtek, együtt voltunk, beszélgettünk. Mint egy halotti tor, úgy éltem át ezt a találkozást. Kiemelt engem ez a figyelem és szeretet az állapotból, amiben voltam. Ezután a találkozás után, Mihály időszakkal kezdtem el lassan-lassan visszatekinteni. Igazi emberi találkozások, amelyekben együttérző figyelemmel meghallgattak, figyeltek. Meditáció. Elkezdtem fentről látni az életemet, az osztállyal, a szülőkkel, az iskola tanári közösségével, a családommal bejárt utunkat. Mintha valaki más életét szemlélném. Mintha valaki másról mesélnék. Külső tekintettel. Meghívott mentornak az iskola. Vállaltam, és adventig minden volt diákommal összefutottam a folyosókon. Szeretettel teli találkozásokat éltem át. De minden találkozás és elválás egy újabb halálélmény volt. Kerestem, reménykedtem, bíztam… hogy lehet feltámasztani azt, ami elmúlt. Hogy lehetnék együtt velük. Hogy juthatnék vissza. Hozzájuk. Advent első hete után született meg bennem, hogy nem megyek többet az iskolába. Hogy el kell engednem őket. Hogy le kell zárni, ami volt. És engedni kell érkezni az újat. Karácsony, a 12 szent éjszaka és Vízkereszt hozta el számomra az újulást. Hogy egyszer csak azt kezdtem érezni, minden jó volt így. Mindennek így kellett lenni. Hogy megtettük, amiért találkoztunk. Vízkereszt után új hívások jelentek meg az életemben. A szívemben vannak az elmúlt életciklus emlékei, értékei, tapasztalatai. Megtisztultak a lelkemben. A fájdalmakból tapasztalat lett és fejlődési vágy. Hála ébredt a tanításért, amit kaptam ezekben a fájdalmas helyzetekben. Köszönet a bizalomért, hogy valódi emberi kapcsolatba merültek velem a gyerekek. A megélt szépségekből pedig szeretet és békesség nőtt bennem. Erőt kaptam.Teljesebb lettem.
És talán éppen most, egy új iskolában, egy új első osztály vállalásával új ciklus indul. Új helyszín, új szereplők. Nem ugyanaz. A régit nem elfeledve, mégis megújulva. Hogy több lehessen. Teljesebb. Átalakul minden, mégis megőrződik, tovább él, új életre kel, ami volt. Tágul a spirál. Húsvét lesz, mire összeáll az első osztály. Talán ez lehet a feltámadás.
***
Egy kísérő vagy csoport sokat segíthet abban, hogy megküzdjünk a nehéz helyzetekkel, vagy feldolgozzuk a múltat, de az alábbiakban ajánlunk néhány „gyakorlatot”, amit önállóan is elvégezhetünk, amikor a pusztában, vagy egy ilyen „kis halál” küszöbén találjuk magunkat. Mindegyiknél fontos tényező a kiemelkedés abból a megszokott perspektívából, amiben eddig voltunk. Ehhez segítséget adhat a mozgás, kép vagy szobor készítése a helyzetről, vagy a kreatív írás, amelyek más perspektívát adnak a hétköznapihoz képest és egyfajta belső mozgást is beindítanak. Ha idegen nekünk bármelyik művészeti ág, vagy úgy érezzük, nem tudjuk jól csinálni, akkor persze nem muszáj erőltetni, de a tapasztalat szerint ez a hozzáállás oldódni tud csoportban, és többnyire új felismeréseket hoz a művészi munka, nagyban segítve a folyamatot.
Kívülről, illetve magasabbról ránézni a helyzetre: „hátralépni”, úgy nézni a helyzetre, mintha valaki mással történne, tehát objektív(ebb)en, már ez is sokat adhat. Ahogy Steiner írta: „Míg élményeink között élünk, amíg összefonódunk velük, a lényegtelennel ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, mint a lényegessel. De ha már belső nyugalommal tudjuk áttekinteni élményeinket, elkülönül lelkünkben a lényeges a lényegtelentől. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másnak látszik, ha így szembesülünk magunkkal. – Olyan ez, mintha az egész napot egy kis településen töltöttük volna és a legkisebbet is ugyanolyan közelről láttuk volna, mint a legnagyobbat, majd este felmennénk a közeli dombra, ahonnan egyszerre tekintjük át az egész települést, de most egészen másképpen látjuk az egyes részek kölcsönös viszonyát, mint amikor odalent éltünk közöttük.” (2)
Feltenni két kérdést: Mi az, ami születőben van? Mi az, ami elengedésre vár?
Ez a két kérdés nagyon egyszerű, mégis mély felismeréseket hozhat.
Mindig két nagy áramlat összefolyásánál állunk: valami születőben van, és valami felbomlóban, elhalóban. Ezekkel a kérdésekkel ehhez léphetünk közelebb. Ha ezt próbáljuk meg érzékelni, az átalakíthatja a megélésünket, hozzáállásunkat.
Meseírás: mesét írni a helyzetről. Először ki kell választani a szereplőket, megfeleltetve a valódi helyzet szereplőinek: állatok, szegényember legkisebb fia, király, tündér, stb. Magunknak is válasszunk figurát, és írjuk meg a mesét a jelen helyzetig, aztán fejezzük be, a mese keretei segítenek megtalálni a kellő befejezést! Fontos hagyni, hogy a hétköznapitól eltérő szintről szülessen a mese, nem túlgondolva. Amikor megszületett, a mesében valószínűleg benne lesz, hogy hova tartott a főhős, mi volt az akadály és a megoldás, nem direkten, hanem a mese képiségének szintjén. Utána egyedül vagy társsal érdemes rátekinteni, hogy milyen felismeréseket hozott a mese megírása.
Elakadva (mozgásos gyakorlat) – Arawana Hayashi egyik módszere, a Social Presencing Theatre része
Hangolódjunk a testünkre!
Gondoljunk arra az elakadásra vagy kiúttalan helyzetre, amiben vagyunk, és a testünkből készítsünk szobrot, amely ennek kifejeződése! Adjunk neki „címet” – legyen ez egy szó vagy egy mondat.
Majd egy ideig bennmaradva ebben a testhelyzetben, érzékeljük, hogy hova akar mozdulni, merre viszi a testünket a belső törvényszerűség? Fontos, hogy ne gondolkodjunk, hanem a testünk bölcsességét használjuk! (Ha felmerül valami gondolat, egyszerűen engedjük el!) Finoman kövessük ezt az erőt! Érzékeljük, hogy hol van ennek a mozgásnak a végállapota! Maradjunk így egy ideig és éljük át, milyen itt lenni! Majd ennek a szobornak is adjunk címet!
Ezután keressük meg magunkban, mi volt az az erő, ami elvitt az első szobortól a másodikhoz! Gondoljuk át, hogy mi támogathatná bennünk ezt az erőt a hétköznapi életünkben! Milyen lépéseket tehetünk ebben az irányban?
Végezetül álljon itt egy Rudolf Steiner idézet, amely nagyon is kapcsolódik az általunk megélt kis halálhoz és a Húsvéthoz, a Golgotai Misztériumhoz.
„Amikor a mai emberek megszületnek a fizikai világban, mindnyájan magukkal hoznak valamit, amit a Golgotai Misztérium visszfényének nevezhetnénk, ez a tükörképe annak, amit évszázadokkal a Golgotai Misztérium után a szellemi világban átéltek. Aki nem rendelkezik a szellemi látás képességével, az természetesen nem láthatja ezt az impulzust; de mindenki átélheti önmagában ennek az impulzusnak a hatását. És aki átéli, az megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust”?
Ehhez a következőket kell átélni: először is feltesszük magunkban, hogy olyan magas fokú önismeretre törekszünk, amilyenre saját emberi személyiségünk alapján csak képesek vagyunk. Aki becsülettel törekszik erre az önismeretre, az nem juthat más megállapításra, mint hogy „nem tudom felfogni azt, amire tulajdonképpen törekszem”. Felfogóképességem mögötte marad annak, amire törekszem. Érzem a tehetetlenségemet azzal szemben, amire törekszem. Nagyon fontos élmény ez. Bizonyos ájultság érzése, amelyet mindenkinek át kell élnie, aki önismeret dolgában becsülettel elmélyed önmagában. Ez az ájultság-érzés egészséges, mert nem más, mint a betegség megérzése; az ember akkor igazán beteg, ha betegsége van, de nem érzi. Ha az ember életének bizonyos időpontjában átéli tehetetlenségét; érzi, hogy képtelen felemelkedni az istenihez, akkor azt a betegséget érzi önmagában, amelyről beszéltem, amely belénk van oltva. Mikor ezt a betegséget megérezzük, úgy érezzük, hogy testünk mai mivoltában tulajdonképpen arra ítélné lelkünket, hogy vele együtt meghaljon. Mikor aztán ezt az ájultságot elég erősen átéltük, jön a fordulat. A második élmény ezt mondja: ha nem adjuk át magunkat annak, amit csak testi erőinkkel érhetünk el, hanem annak adjuk át magunkat, amit a szellem nyújt számunkra, akkor le tudjuk győzni ezt a belső lelki halált. Akkor újra meg tudjuk találni lelkünket és össze tudjuk kapcsolni a szellemmel. Ha átmentünk az ájultság érzésén, átélhetjük egyrészt a lét értéktelenségét, másrészt a lét dicsőítését saját belső impulzusunkból. Ájultságunkban érezzük a betegséget, és érezzük az Üdvözítőt, a gyógyító erőt, amikor az ájultságot átéltük, amikor lelkünkben a halálhoz hasonló állapotba kerültünk. Mikor érezzük az Üdvözítőt, a Gyógyítót, azt is érezzük, hogy hordozunk valamit lelkünkben, ami mindenkor fel tud támadni a halálból azáltal, hogy önmagát bensőleg átéli. Ha ezt a két élményt keressük, megtaláljuk saját lelkünkben Krisztust.
E felé az élmény felé halad az emberiség. Angelus Silesius kimondta ezt, amikor ezeket a jelentőségteljes szavakat leírta:
„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.
Az ember úgy állítja fel önmagában, hogy érzi a két pólust: teste révén az ájultságot, szelleme révén a feltámadást.
A belső élmény, amely ebből a két részből áll, valóban a Golgotai Misztérium felé irányul. Nem hozhatjuk fel vele kapcsolatban mentségül, hogy nem rendelkezünk érzékfeletti képességekkel, mert ehhez nincs szükség ilyen képességekre. Igazán csak az szükséges, hogy önmagunkra eszméljünk, és akarjunk is önmagunkra eszmélni; valamint, hogy le akarjuk győzni azt a gőgöt, amely ma olyan gyakori és nem engedi, hogy az ember észrevegye, mennyire büszke saját erejére, ha csak saját erőire hagyatkozik. […]
Ma már kétségtelenül meg tudjuk találni Krisztust saját közvetlen átélésünkben, mert már meg is találtuk, ha újra rátaláltunk önmagunkra, de az ájultságból kell újra önmagunkra találnunk.” (3)
- Rudolf Steiner: A János-evangélium (Kassel) (GA 112) 13. ea. Kassel, 1909. július 6.
- Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (GA 10)
- Rudolf Steiner: A halál mint az élet átalakulása (GA 182) 7. ea. Hogyan találom meg Krisztust? Zürich, 1918. október 16.
A Biográfiai Műhely tagjai – Boga Emese, Osváth Andrea, Révész Klára, Risbjerg Anna és Varga Mónika beszélgetései és gyűjtése alapján